Dr. Sidney Holt – a Sea Shepherd tanácsadói testületének tagja – kommentárja
Dr. Syney Holt
A Hágai Nemzetközi Bíróságon a japán „tudományos” bálnamészárlásról zajló tárgyalás-sorozaton, melyben Ausztrália felelősségre vonta Japánt, Japán lenyűgözően érvelt, de talán néhány olvasó számára maradtak tisztázatlan pontjai a japán beszédnek.
Ez főként arról szólt, hogy Japán hogyan kalkulálta a szükséges zsákmányt a „tudományos” bálnaholttestekkel teli Antarktiszi bálnamészárlási programjához, a 2005-ben megkezdett JARPA II-höz. A japán kormány kijelentette, hogy ezt a szükséges és érvényes statisztikai elemzések alapján döntötték el. Dr. Lars Walloe – egy, a norvég kormánynak dolgozó tudós, aki ebben az ügyben a japán kormányt szolgáló tudományos tanúként vett részt a bírósági meghallgatásokon – közölte, megnézte a japán kalkulációkat és azokat rendben lévőnek találta. Később kiderült, hogy állításait nem tudta alátámasztani és a keresztkérdések nyomására bevallotta, hogy képtelen volt megérteni a kiválasztott kvóta-számokat.
Az első elemzésemben My Thoughts – Australia v. Japan ‘Scientific Whaling’ Case in the International Court of Justice leírtam, hogy valószínűleg nem is készültek ilyen jellegű statisztikai számítások, mert nem voltak tesztelhető hipotézisek előterjesztve sem a JARPA, sem a JARPA II. programokhoz. Kijelentettem, hogy valóban készültek számítások, de ezek a munkaszervezési és gazdasági kalkulációk voltak arra vonatkozóan, hány meggyilkolt bálnára lenne szükségük évente, hogy a Csukabálnák mészárlását életképessé tegyék az Antarktisz térségében, és hogyan juttassák el a holttestdarabokat minél gyorsabban a japán kikötőbe.
A meghallgatás nagy kérdése: miért volt szükség az eredeti, rövid program (melynek kvótája évi 400 Csukabálna volt) – a JARPA – után hirtelen a 2005-ben indított JARPA II-höz több mint a duplájára emelni, (850 Csukabálna) a kvótát. Nyilvánvalóan azért volt szükség megemelni a kvótát, mert eredetileg a bálnavadász-flotta eljutásának és az Antarktisz térségéből történő visszajutásának költségeit, valamint a bálnatestek eladásából származó bevételeket nagyon rosszul kalkulálták. Egy elavult feldolgozóhajón (Nisshin Maru) rendszeresen jelentős javításokat kell végrehajtani, a Nemzetközi Tengerhajózási Szervezet / International Maritime Organization (IMO) új szabályokat léptetett életbe a Déli-óceánon zajló hajóforgalomra vonatkozóan, az üzemanyagárak emelkedtek, és a bálnatestek eladása is messze elmaradt a várakozásoktól. Ez mind igaz.
De mégis, miért kellett a 400-ról hirtelen 850 főre ugraniuk?
Közölhetem, hogy a magyarázat a szervezésben rejlik. A Nisshin Maru feldolgozó hajó meglehetősen kicsi, kb. 400 Csukabálna holttestet tud feldolgozni, lefagyasztani és szállítani.
A JARPA alatt rájöttek, hogy nagyobb zsákmányra lesz szükségük, hogy fedezzék az emelkedő költségeiket, és hogy nagyobb támogatást szerezhessenek meg. Remélték, hogy a piacot ki tudják terjeszteni, még több bálnatestet értékesíthetnek, és hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy ezt elérjék. A megoldás a logisztikai problémákra, egy másik hajó lenne, amely rendelkezik mélyhűtési kapacitással, hogy a bálnamészárlási szezon közepén az Antarktisz térségébe utazzon átvenni a Nisshin Maru-tól a feldarabolt, lefagyasztott bálnatesteket és visszaszállítsa Japánba, miközben a Nisshin Maru tovább folytatja a bálna-feldolgozást. Ez magyarázza meg a speciális engedélyt a dupla mészárlási kvótára.
További előnye egy másik hajóra való átrakodásnak, hogy a kibérelt fagyasztós teherhajó – természetesen megfelelő zászló alatt – megfelelően kialakítva, képes üzemanyagot szállítani a bálnavadász-flotta számára időben, amikor azok már fogytán vannak. Ugyanis a flotta nem vételezhet üzemanyagot Ausztráliában, Új-Zélandon, Chilében, Argentínában, Dél-Afrikában. A probléma akkor kezdődött, amikor az IMO bevezette a szabályt, ami tiltja azon hajók üzemanyagának pótlását, amelyek az Antarktisz térségében tartózkodnak / hajóznak. A Nisshin Maru – és talán a szigonyágyús hajók is – kénytelenek a 60-dik szélességi fok fölé menni, hogy végrehajthassák üzemanyag-utánpótlásukat a nyílt tengeren.
Egy fontos pont Ausztrália vádjaiban – a JARPA II. program még, ahogy az 1946-os Bálnamészárlási Szabályzatban megkövetelt, alapvető formai kikötéseket sem tartja a „tudományos” bálnamészárlására kötelező érvényűnek: ez pedig az időkeret. A valódi kutatási programnak van kezdő és befejezési időpontja, ezzel szemben a JARPA II. nyíltvégű „kutatási” program. A céljuk az volt, hogy addig folytassák a „tudományos” bálnamészárlási programjukat, amíg csak a kereskedelmi bálnamészárlásra vonatkozó moratóriumot el nem törlik, ha egyáltalán eltörlik valaha.
A meghallgatás során a japán képviselők megpróbálták meggyőzni a bíróságot, hogy az 1982-ben elfogadott és 1986-ban életbe léptetett moratórium Ausztrália egyik gonosz lépése volt, abbéli tervében, hogy az IWC-t egy bálnamészárlás ellenes szervezetté alakítsa át. Ausztrália éppen akkoriban vált bálnavadászból bálnavédő nemzetté. Egy volt az IWC azon apró csoportjának tagjai közül, amelyek elfogadták a bálnamészárlás elleni politikát.
Ausztráliának, a bálnavadászból bálnavédővé vált nemzetnek, nem volt könnyű dolga, hogy új, határozott politikával elfogadtassa az ENSZ tagjaival a bálnavadászatra vonatkozó 10 éves moratóriumot. Az IWC-ben már abszolúte többséggel nyíltvégű moratóriumnak szavazták meg (határozatlan időtartamú, amely egy bizonyos időtartam után felülbírálható). A tudósok időt akartak adni a bálnapopulációknak, hogy a mértéktelen mészárlás után egy kicsit regenerálódjanak, megszűnjön egyes fajok felett a kihalás veszélye. A tudósok nem tudták megmondani, mennyi időre van szükség, de a 10 év nagyon rövidnek tűnt.
A bálnamészárlásra vonatkozó moratóriumot 1978 óta kezdeményezték, egyre szélesebb körben támogatták, mert világossá vált, hogy a tudományos információk nem voltak megfelelőek, hogy az akkori formájában folytatható legyen a bálnamészárlás. Az IWC 1974-ben az ENSZ javaslatára tűzte napirendre a moratórium tervét.