Paul Watson Kapitány kommentárja

„A legnagyonbb ajándék – amit valaha kaptam, és amely egyben az én örök átkom.”

1975. júniusában a Greenpeace első bálnavédelmi kampányában vettem részt, Kalifornia északi partjaitól 60 tengeri mérföldre. Ellenfelünk a teljes szovjet bálnavadász-flotta volt. A szürke és fekete hajóik vöröslöttek a rozsdától. A legnagyobb járművükről, a Dalni Vostok bálnatest-feldolgozó hajóról gőzölögve ömlött a bálnavér a tengerbe.

Meglehetősen aprónak éreztük magunkat a 85 láb hosszú {1 láb kb. 31 cm} Phyllis Cormack fedélzetén, melyet kapitányostól béreltünk Brit Columbiában.

A legénység 13 fő volt, én voltam az első tiszt.

Ez még azelőtt történt, hogy a 200 tengeri mérföldes felséghatár-limitet törvénybe létptették volna, és így az oroszok akár az USA tengerpartjának 13 tengeri mérföldes körzetébe is benyomulhattak és szabadon gyilkolhatták a bálnákat. Az amerikaiak “nem szerették”, de nem volt semmilyen törvényes lehetőségük, hogy fellépjenek ellene. Így került oda egy fiatal idealista kanadaiakból álló kis csapat, hogy szembeszálljon a bálnagyilkosokkal a kaliforniai partook mentén.

Április óta kutattunk utánuk, északon a Queen Charlotte-szigetek mentén elindulva. Olyan volt az, mint rátalálni egy tűre a szénakazalban, elképzelésünk sem volt, hogy mely területen kellene megkezdeni a keresésüket.

De június elején egy olyan forrásból – melynek kilétét soha nem fedhetem fel, kaptunk egy figyelmeztetést, hogy ha az orosz bálnavadászokra akarunk rátalálni, délre kell mennünk. Ahogy elértük a megfelelő térségbe, segítőnk ellátott bennünket a szovjet bálnavadász-flotta mozgásának koordinátáival.

És ott voltunk, 60 mérföldre Eureka városától, szemben velünk egy hatalmas feldolgozó-hajó és három gyors gyilkos hajó, vörösre festett szigonyágyúkkal.

Vadászat közben kaptuk rajta őket, éppen egy fiatal ámbráscet testébe fúródott a szigonyuk. A bálnagyilkosok ott hagyták lebegni egy rádióadóval megjelölve, hogy haladéktalanul további áldozatot gyilkoljanak meg.

Elindítottunk egy Zodiac gumicsónakot, melynek az orrában egy (“biztonsági”) kötéllel a csuklómon, ahogy megközelítettük a hullámokból felbukkanó és alámerülő testet. Átléptem a Zodiacból a halott bálna testére, még meleg volt és a vér szivárgott a tátongó nyílt sebből.

A Phyllis Cormack-ot odakormányozták, hogy fotósunk, Rex Weyler elkészítse a képeket a fotóról, miközben testemet a bálna méreteinek megállapítására használta.

Kicsi volt, kb. 22 láb hosszú. Egy fiatal ámbráscet. A csupasz kezemmel éreztem testének a melegét, a vére forró volt a bőrömön. A bal oldalán feküdt, a jobb szeme élettelenül meredt a semmibe. Az alsó állkapcsa kinyílt és láthattam az alsó két sor hegyes fogát.

Hirtelen kiáltást hallottam a Phyllis Cormack fedélzetéről. A szigonyágyús hajó visszatért. Beugrottam a Zodiacba, ahogy a szovjetek gyorsan rögzítették a halott bálnát és szállították a feldolgozó-hajóra. Filmeztük a bálna átadását, ahogy felhúzták kábelek és csörlők segítségével a mészárszékre, ahol a munkások hatalmas éles késekkel várakoztak, hogy megnyúzhassák a testet.

Még több vér ömlött a tengerbe.

Kicsinek, kiszolgáltatottnak és haszontalannak éreztük magunkat.

Miután a szigonyágyús hajó átadta a halott bálnákat, szétszéledtek, hogy folytassák a mészárlást. Az egyik szigonyágyús hajót követtük három Zodiac gumicsónakunkkal, míg a Phyllis Cormack lassan haladt a nyomunkban.

Nem kellett sokat várakoznunk, az oroszok hamar találtak egy újabb bálna családot, és az üldözés ismét megkezdődött. De ekkor már mi üldöztük a bálnagyilkosokat, úgy, ahogy azok a bálnákat.

A stratégiánk egyszerű volt. A bálnák és a szigonyágyú közé kell kerülnünk. Gandhi tanításait követő, erőszakmentes képviselőkként ez volt az egyetlen taktika, amiről úgy ítéltük meg, hogy ezzel anélkül tudjuk megmenteni a bálnákat, hogy megsebesítenénk a bálnagyilkosokat.

Több mint egy éve gyakoroltuk, hogy mit is fogunk tenni, és Bob Hunterhez, a kampányvezetőnkhöz fordultam, akivel egy csónakban álltunk és mondtam, “Rendben Bob, itt az idő, most kell megtennünk!”

Beindítottam a motort és felfújható csónakjaink suhantak a szigonyágyús hajó előtt. Perceken belül a bálnavadász-hajó előtt, és nyolc csodálatos ámbráscet mögött voltunk.

Ők az életükért úsztak, gyorsan, kapkodva lélegeztek, és nem voltak képesek elegendő levegőt venni, hogy a biztonságos mélybe tudjanak merülni. Olyan közel voltunk hozzájuk, hogy éreztük a lehelletük szagát. Célunk az volt, hogy elálljuk a szigony útvonalát.

Vajon a szovjetek képesek kockáztani emberi életet, csak hogy meggyilkolhassanak egy bálnát? A kérdésre a választ még homály fedte.

De meg kellett kísértenünk azokat, hogy kikényszerítsük a választ, akár igen, akár nem. Ahogy csónakjaink eléjük kerültek, visszanéztem és láttam, amint egy munkás görnyedve igyekezett a hatalmas szigonyágyú mögött megcélozni egy bálnát. Nem járt sikerrel, és ezért láthatóan frusztrált volt.

Hirtelen egy termetesebb orosz rohant felé, és üvöltött a szigonyágyús munkás fülébe. A munkás legugolt a fegyvere mögé, ahogy a nagydarab, akit később a kapitányként azonosítottunk, felállt és lenézett rank mosolyogva. Lassan húzta az ujját a torkán keresztül és ekkor rájöttünk, Gandhi eszméi aznap nem segítenek nekünk.

Láttam a bálna családot felbukkanni a hullámok között, közvetlenül előttünk és a szigonyágyús hajó közvetlenül mögöttünk volt. Felfújható gumicsónakjaink a mélybe tüntek két hatalmas hullám között, és egy szörnyűséges robbanás hallatszott a bálnák felett.

A robbanófejes szigony repült a levegőben, mögötte a kábel, úgy hasította a vízfelszint, mint egy masszív kard.

Előttünk egy nőstény ámbráscet fájdalmas sikollyal fordul oldalára, ártatlan testéből szökőkútként tört fel a forró, gőzölgő vér. Mellette a család legtermetesebb tagja teljes testével kivetette magát a hullámok közül.  Ahogy erős farokuszonyával megütötte a vizet, eltünt. A másik hat bálna folytatta a menekülést, ahogy a hatalmas hím megfordult, hogy védje őket.

Egy pillanatig azt hittük, meg fog támadni bennünket. Emlékezetünkből előjött a fametszetek képe, amint felbőszített ámbráscet szétzúzza a bálnagyilkos hajókat, hatalmas kardfogaival, melyekről a bálnagyilkosok a tenger mélyébe zuhannak.

Nem sok időnk volt ezen gondolkozni, az óceán felrobbant mögöttünk, és ez a hatalmas bálna kivetette magát a vízből, amint megpróbálta elérni a szigonyágyút kezelő munkást.

De azok már készen voltak, gyorsan megtöltötték fegyverüket, és ahogy a bálna kiemelkedett a vízből, már céloztak is. Mennydörgő robbanással érkezett a robbanófejes szigony – egyenesen az ámbráscet fejébe.

Ő üvöltött. A fájdalom, a sokk és zavarodottság üvöltése volt. Visszaesett a tengerbe, agonizálva a vízfelszinen, mely skarlátvörössé vált, kizúduló forró vérétől.

A két haldokló bálna küzdött az életéért a szigonyágyús hajó és mi hatan, a három Zodiacban dermedten ültünk a hullámok hátán.

Nem tudtam levenni a szememet a hozzám közelebbi haldokló bálnáról, agonizáló vergődése rózsaszín habot képzett körülötte.

Aztán hirtelen egyenesen a szemembe nézett. Láttam a hatalmas szemét, és láttam, hogy lát engem. Abban a pillanatban még egyszer kivetődött, és láttam a véres buborékokat, ahogy közelebb került a csónakunkhoz. Másodperceken belül a bálna teste kitornyosult, és láthatóan rank akarta vetni magát.

És ahogy a feje kiemelkedett, ismét a szemébe néztem, olyan közel, hogy láttam saját tükörképemet a szemében. És abban a pillanatban megértettem, hogy Ő megértette, hogy mi mit tettünk.

Az also állkapcsa lelógott, miközben majdnem megérintette a gumicsónakunk oldalát, olyan közel volt, hogy ujjaimmal elérhettem volna fogait.

Az izmai megfeszültek és nem emelkedett tovább, lassan visszacsúszott a tengerbe. Végig szemkontaktusban voltam Vele, amíg csak el nem tűnt a vízfelszín alatt.

Meghalt.

Megölhetett volna bennünket, de nem tette, és pillantása azóta kísért engem.

Éreztem, hogy megért és tudtam, hogy tudta, azért voltunk ott, hogy megmentsük Őt. Szégyenkeztem, hogy erőfeszítésünk megbukott. Erőtlennek éreztem magamat, csalódott és mérges voltam. Úgy éreztem adósa maradtam. Adósa maradtam, mert Ő megkímélte az életemet.

De láttam valami mást is a szemében, a szánalmat.

Nem önmagáért és nem a saját fajtársaiért, hanem értünk.

A szégyen kényelmetlen érzése töltött el, amikor megértettem azt, amit ez az ámbráscet észlelt. Ez valóban szánalmas volt, hogy hogyan vagyunk képesek elvenni az életet oly könyörtelenül, oly meggondolatlanul és oly közönyösen; de miért?

Ültünk az apró felfújható gumicsónakjainkban a szovjet bálnavadász-flotta hajói által körülvéve, mely rövid idő alatt kioltotta hat ámbráscet életét. Láttam, amint a Nap lenyugszik és emlékszem, amint az oroszok az értékes olajáért gyilkolták az ámbrásceteket.

A magas égési hőmérsékletű olajat olyan gépezetekhez használták, ahol rendkívüli a hőség. Így például a szovjetek interkontinentáls ballisztikus rakétáinak meghajtóihoz.

Itt lemészárolták ezeket a csodálatos, intelligens, összetett társadalmi szerkezetű, érzékeny lényeket, hogy tömeggyilkos fegyvereket állítsanak elő az emberi lények kiírtása céljából.

Valóban ennyire elmebetegek vagyunk?

A kérdés azóta is megválaszolatlan, és mindennap felmerül bennem.

Attól a naptól kezdve, hogy belenéztem annak a bálnának a szemébe, Ő átirányította az egész életemet, hogy bálnákat, és a tengerek más teremtményeit védjem! Tudom, ha nem vagyunk képesek megvédeni a bálnákat, delfineket, fókákat, teknősöket, cápákat, tonhalakat és a teljes tengeri ökoszisztémát, az óceánjaink elpusztulnak. Ha az óceáni élővilág csökken, az emberiség is csökken, és ha az óceán kipusztul, az az emberiség végét jelenti; mi képtelenek vagyunk túlélni egy halott óceánnal rendelkező bolygón.

A cikk a The Guardian engedélyével jelenik meg a Sea Shepeherd oldalán, az eredeti cikk itt olvasható:  The Guardian – What I Learned the Day a Dying Whale Spared My Life