Erwin Vermeulen tanulmánya

1963-ban egy független bizottság azt tanácsolta az IWC-nek, hogy valósítson meg teljes körű tilalmat a Kék bálnák antarktiszi vadászatára, de Japán követelte, hogy a 40-dik és az 55-dik szélességi, valamint a 0 és a 80-dik hosszúsági fok között továbbra is gyilkolhassa őket. Az 1962/63-as szezon végéig a Kék bálna populáció 75%-át meggyilkolták, és Japán nyilvánvalóan addig akarta folytatni a gyakorlatot, amíg csak egyetlen Kék bálna úszik az óceánban. Azt állították, az abban a térségben található Kék bálnák és a Törpe kék bálnák külön fajt alkotnak, és Japán megint csak kizsarolta, amit akart!

1964-es jelentésük szerint 20%-ot még azelőtt végrehajtottak a vadászatukból, mielőtt a Kék bálnák elérték volna a szabályozásban meghatározott méretüket. Ezután a tudományos szakértők le akarták zárni a területet. Japán és a szovjetek azonban megvétózták a javaslatot, az elbukott és Japán egy újabb szezonon keresztül mészárolta a Kék bálnákat.

1966-ban a japán bálnavadász-flották elkezdtek hanyatlani. Ekkorra gyakorlatilag minden bálnafaj egyedszáma súlyosan megritkult. Olyannyira, hogy más nemzetek felfüggesztették a mélytengeri bálnamészárlást. Egyedül a szovjetek maradtak versenyben a japán bálnavadászokkal.

Japán a vadászati kvóta fölötti zsákmányról sem mondott le. Az megmenthette volna rengeteg bálna életét, helyette értékesítették különböző bálnavadász cégeknek Peruban és Chilében. 1965-ben végül az IWC úgy döntött, hogy bálnavadászati tilalmat rendel el a Kék bálnákra az Antarktisz térségében, majd 1967-ben az Egyenlítőtől délre kompletten. Japánnak nem volt más választása, mint alávetni magát ennek a tilalomnak, de Peru és Chile, amelyen nem voltak tagjai az IWC-nek, nem tettek eleget ennek a tiltásnak. Így Japán ismét megtalálta a kiskaput, bálnavadászati cégeket alapított ezekben az országokban. És folytatta a bálnavadászatot, áldozataik között továbbra is szerepelt a teljes védelem alatt álló Kék bálnák, de már chilei zászló alatt, de a zsákmányt egyenesen Japánba szállították.

Az egyszerű magyarázat, amiért Japán továbbra is folytatni volt képes bálnamészárlást, miközben a növekvő erőfeszítések és költségek, valamint csökkenő fogások megnehezítették az európai bálnavadászok számára a profittermelést, a bálnahús fogyasztását ösztönző hazugságok.

Az ok, amiért Japán még akkor is folytatni a bálnavadászatot, amikor az európai bálnavadász-cégek minden erőfeszítésük ellenére nem voltak képesek profitot termelni általa, a húsfogyasztásban rejlik. A japánok kifőzték a bálnazsírt és a csontokat, az olajat értékesítették az európai piacon és a húst felhasználták emberi fogyasztásra Japánban. A bálnahúst szinte kizárólag Japánban értékesíttek. Egy méretes bálna testének nagy része „hús”, amiből nagyon kevés olaj nyerhető ki, de az európaiak elutasították a bálnahús elfogyasztását. Ez adott a japánoknak hatalmas gazdasági előnyt. Ilyen körülmények között a bálnák háromszor – négyszer többet értek a japán bálnavadászoknak, mint európai kollégáiknak.

Az 1950-es évek folyamán Japán szárazföldi bálnavadász-bázisai önmagukban több húst termeltek ki, mint a nem-japán mélytengeri bálnavadász-cégek együttesen. 1960-ig a japán bálnahús-termelés meghaladta a 155.000 tonnát, ami több volt, mint a japán szarvasmarha-tenyésztésből előállított hús összterméke. A csúcs 1964/65-ös mészárlási szezonban volt, amikor a japán, antarktiszi bálnavadászatra specializálódott cégek önmagukban 142.721 tonna bálnahúst termeltek ki. Többnyire fagyasztva értékesítették, a marhahús versenytársaként, de annak csak egyharmad áráért! Volt bálna-bacon, a farokúszót csemegeként nyersen, savanyítva fogyasztották. Még az Ámbráscet húsát is ehetőnek ítélték meg, fagyasztott, sózott formában, vagy húskivonatként készítették, a szárított Ámbráscet-szalonnát pedig izésítésként használták főzelékekhez és levesekhez.

Miközben a japán bálnavadászok 239 USD-t kaptak tonnánként, az európaiak 100 font olajat tudtak kitermelni egy tonna húsból, aminek értéke kevesebb volt, mint 10 USD.

A japánok háromszor nagyobb profitot értek el egy bálnából, mint például a norvégok. A norvégok és a britek megpróbáltak bálnahúst exportálni Japánba. Japán meg is vásárolt néhány norvég bálnavadász-hajót rakománnyal együtt 1961-ben, de nem engedélyezte az importot. Nem volt érdekük, hogy más nemzet bálnavadász-cégei is profitáljanak a bálnavadászatból, már amennyi bálnát ők egyáltalán hagytak másoknak… A bálnahús egy része az európai kutya- és macskaeledel-gyártó iparághoz került, de az így termelt profit nagyon messze volt a japánokétól.

A másik oka a japán bálnavadászati iparág hatékonyságának, az olcsó helyi munkaerőben rejlett, szemben az egységesülő európai munkaerőpiaccal.

Az európai cégek későn kezdtek nyitni más lehetséges (például halászat) ágazatok felé, miközben a japán cégek mindegyike egyben széleskörű halászati vállalkozás volt, bálnavadászati érdekekkel.

A Tőkebálnák voltak a legnépszerűbbek, legjobb minőségű hússal, és ahogy a nagy testü bálnák fogyatkoztak, a kisebb termetű, Tőkebálnák állománya növekedett, ez pedig kedvező volt Japán számára.

Japán számára hasonlóképpen előnyös volt a szilás cetek állományának általános hanyatlása, ami az Ámbráscet fogásoknak kedvezett. Az európaiak nem tudtak étkezési olajat előállítani az Ámbráscetek testéből, ezzel szemben Japán még a húst is értékesíteni tudta.

Míg a brit és norvég bálnavadász-hajók az év 5 hónapját tétlenül töltötték, a japánok a Csendes-óceánban is vadászhatnak. Az IWC megtiltotta azon bálnatest-feldolgozó hajó használatát szilás cetek gyilkolására mindenhol, amellyel az Antarktisz térségében az év bizonyos időszakában dolgoznak, de nem adtak ki hasonló korlátozást az Ámbráscetekre vonatkozóan. A japánok nyaranta 3 bálnatest-feldolgozó hajóval vadásztak a Csendes-óceán északi részében, egyet kizárólag Ámbráscetek feldolgozására használtak.

A szigonyágyús hajókra nem léptettek életbe megszorításokat, az 1963/64-es szezonban az Antarktisz térségében használt 82 (!) szigonyágyús hajóból 40-et használtak 1963 és 37-et 1964 nyarán a Csendes-óceán északi részén folytatott bálnamészárláshoz.

A Csendes-óceán északi részén 1946-ban bukkant fel az első japán bálnatest-feldolgozó hajó, a Kaiko Maru, majd a Baikal Maru 1952-ben. A második flotta 1954-ben, a harmadik 1962-ben állt munkába. Attól kezdve 1975-ig a japánok három flottát üzemeltettek a Csendes-óceán északi területén, és csak a szovjetekkel álltak versenyben.

Még így is, a japán bálnavadász-iparágat fenyegette a nagytestű bálnák majdnem komplett kipusztítása. 6 japán bálnavadász-vállalkozás (Nihon Suisan, Taiyo Gyogyo, Kyokuyo, Nitto Hogei, Nihon Hogei and Hokuyo Hogei) megállapodást kötött a halászati hivatallal 1975 júliusában, összeolvadtak és megalapították 1976. február 15-én a Nihon Kyodo Hogei Co., Ltd.-t.

„A kormány meg fog tenni mindent, hogy aktívan támogassa a bálnavadászati erőfeszítéseket.” – ígérte Shintaro Abe miniszter. Csakúgy, mint a második világháború után, a japán bálnavadászati iparág egy a japán kormány által teljes körűen támogatott vállalkozás maradt.

A Nihon Kyodo Hogei Co. Ltd.-t később átnevezték Kyodo Senpaku Co. Ltd-re, és a Cetacean Research Japan Whaling Association összeolvadta az Institute of Cetacean Research intézettel, melyből 1987-ben megalakult a modern Instute of Cetacean Research.

1972-ben az ENSZ környezetvédelmi konferenciája 52-0 szavazati aránnyal 10 éves, globális moratóriumot hirdetett a kereskedelmi bálnavadászatra, de azt nem vette át az IWC. A japán, a szovjet, az izlandi, a norvég, a dél-afrikai és a panamai delegáció nem szavazta meg.

1973-ban az IWC konferenciáján újra szavazásra bocsátották a moratóriumot, de a 3/4-es többség hiányában ismét nem fogadták el. A japán, a szovjet, az izlandi, a norvég is a dél-afrikai delegáció ismét megvétózta. 1973 és 1982 között az IWC tagjainak száma 14-ről 37 nemzetre bővült. 1980-ban és 1982-ben 2 szavazaton múlott, hogy meglegyen a 3/4-es többség a moratóriumhoz. 1982-ben az IWC tagjai végül megszavazták a kereskedelmi bálnamészárlásra vonatkozó moratórium 1986-os életbe lépését.

Japán kifogásolta a moratóriumot és tovább folytatta a bálnamészárlást. Az ICRW felmentette a tiltakozó nemzetet a vitatott szabályozások alól.

Japán kifogásolta a moratóriumot és állandó cethalászatot. Az ICRW (a bálnamészárlásra vonatkozó nemzetközi szabályozások) felmentette a tiltakozó nemzetet a vitatott szabályozások alól. Efféle nevetséges kibúvók tették annyira hatástalanná az IWC-t, hogy szinte mindegyik nagytestű bálnafaj a kipusztulás szélére került. Japán még az Ámbráscetek mészárlását is tovább folytatta, annak ellenére, hogy a fajt 1981-ben teljes vadászati tilalom alá vették.

Japán végül eleget tett, miután az USA nyomást gyakorolt rá, kitiltva a japán halászhajókat az alaszkai felségvizeiből. Visszavonta a moratóriumra vonatkozó vétóját és abbahagyta a kereskedelmi bálnamészárlást 1988-ban, de azonnal megtalálta a kibúvót az ICRW VIII.-dik, a tudományos célú bálnavadászatról szóló cikkelyben. A cikkel lehetőséget biztosít arra is, hogy a speciális engedéllyel, tudományos célra meggyilkolt bálnatesteket a vizsgálat után feldolgozzák és értékesítsék az engedélyt megadó kormány hozzájárulásával.

Japán már használta ezt a jogi kiskaput korábban is. 1976-ban a déli-félteke Trópusi bálna állományának vadászatát teljesen megtiltotta az IWC. Ennek ellenére, a japán bálnavadászok az 1976/77-es szezonban 225 főt mészároltak le, saját maguk számára önkényesen megállapított tudományos kutatási kvótájukkal.

1988-ban a japán kormány felhatalmazta bálnavadász-flottáját, hogy az tudományos engedéllyel, 10 éven keresztül meggyilkolhasson évi 825 Csukabálnát és 50 Ámbráscetet. Annak ellenére, hogy az IWC tudományos bizottsága elutasította a japán kutatási tervezetet, Japán folytatta a bálnamészárlást. Az IWC 1987-ben felkérte Japánt, függessze fel tevékenységét mindaddig, amíg vitatott kutatási programja felett döntenek. 1988. február 14-én újabb határozatban újra felszólították Japánt. A japán bálnavadászok 1988. február 9-én gyilkolták meg az első Csukabálnát az antarktiszi vizekben, a saját maguk számára önkényesen kibocsátott kutatási célú bálnamészárlási engedélyük birtokában.

Japán azóta végez „kutatási” célú bálnavadászati programot a Csendes-óceán északi területein (JARPN 1994–1999, JARPN II 2000 – jelenleg is) és az Antarktisz térségében (JARPA 1988–2005, JARPA II 2005 – jelenleg is). Az IWC felkérte tagjait, hogy prezentálják tudományos eredményeiket releváns eredményekkel alátámasztva, mely tények, információk és eredmények a bálnák lemészárlása nélkül nem lennének elérhetőek. Az IWC legalább 19 határozatot bocsátott ki, melyben kritizálja Japánt a szervezet tudományos kutatási célú bálnavadászati alapelveinek megsértése miatt, és felszólított ezen típusú „tudományos” célú bálnavadászati tevékenységek véget vetésére.

1994-ben az IWC megalapította a Déli-óceáni Bálnavédelmi Területet, melynek határain belül tilos a kereskedelmi bálnamészárlás. Ellenszavazata csak a japán delegációnak volt, és a japán bálnavadász-flotta továbbra is mészárolja a bálnákat ezen nemzetközi védelem alatt álló területen.

A „tudományos kutatásaik” feletti viták ellenére, a japán kormány továbbra is kiadta a szükséges engedélyeket a halálos eljárással folytatott tudományos bálnakutatásokra. 2005-ben és 2007-ben az IWC tudományos testülete többségi szavazattal elfogadta a japán „tudományos” bálnavadász-flotta által végzett antarktiszi bálnamészárlás (JARPA II.) elleni határozatot.

2009-ben, évtizedek óta először, Japán engedélyt adott bálnahús importra Norvégiából és Izlandról. A CITES (Convention on International Trade in Endangered Species) tiltja bármilyen bálnafajból származó termék nemzetközi kereskedelmét. De Japán, Norvégia és Izland regisztrálták megállapodásukat, hogy mentességet élvezzenek.

A japán „tudományos” bálnavadász-flotta meggyilkolt 388 Ámbráscetet, 634 Trópusi bálnát, 4497 Csukabálnát az 1985 és 1988 közötti, vadászati tilalom alá eső időszakban. 1988 és 2013 között, önmaguk számára, önkényesen megállapított „tudományos” vadászati kvótájuk alapján meggyilkoltak 18 Közönséges barázdásbálnát, 55 Ámbráscetet, 989 Tőkebálnát, 630 Trópusi bálnát és 12.935 Csukabálnát.

A jelenlegi önkényesen megállapított vadászati „engedélyük” évi 850 ±10% Antarktiszi Csukabálna, 50 Közönséges barázdásbálna és 50 Hosszúszárnyú bálna az Antarktisz térségében, továbbá az északi területeken 100 Csukabálna, 50 Trópusi bálna és 10 Ámbráscet meggyilkolására vonatkozik. Mind-ezidáig Japán tartózkodott a Hosszúszárnyú bálnák elejtésétől.

Aki átolvassa ezt a történelmi áttekintést, egyetlen közös tendenciát fel fog fedezni: Japán ellenállt mindenféle bálnavédelmi intézkedésnek, függetlenül annak súlyától. A japán cégek és a japán kormány szándéka kétséget kizáróan: meggyilkolni minden bálnát, akire csak képesek rábukkanni. Bálnavadászatuk a profittermelésre irányuló teljes kipusztítás.

A japán hivatalnokok legutóbb a Csukabálnákat, mint „a tengerek csótányait” nevezték meg, akiket ki kell irtani, hogy a Kék bálnák táplálékául szolgáló halak állománya megerősödhessen. Tudjuk, nincs az a „tudományos kutatás” amiből bármi értékeset tanulhatnának, helyette csak a vérszomjas pusztítást folytatják a profitért.

Van itt még más fontos következtetés is, figyelembe véve a mentségeket és vádakat, amiket a japán politikusok és a média használ a kritikusaikkal szemben, akik elfelejtik, hogy a japán bálnamészárlás „tudományos”.

Egykor a bálnahús egy volt az élelmiszerek közül a tengerből, a part menti közösségek számára. Éppúgy, ahogy a primitív közösségekben világszerte, a létfenntartási vadászok az Arktisz térségében, vagy a középkori Európában, az emberek azt ették, ami elérhető volt számukra. És csak amikor a japán nemzet éhezett az elvesztett, pusztító második világháború utáni időszakban, került két évtizedre a bálnahús az alapvető japán élelmiszerek közé. Az 1950-es években iskolai közétkeztetésként bevezetett bálnahús-fogyasztás egyfajta nacionalista nosztalgiát ébresztett napjaink kiöregedő irányelv-alkotói körében.

A japán bálnahús-fogyasztás csúcsa 1962-ben volt, 226.000 tonna bálnahúst értékesítettek és fogyasztottak el a szigetországon belül. 1985-ben, 1 évvel a kereskedelmi bálnavadászati tilalom előtt, szignifikáns hanyatlás mutatkozott, 15.000 tonna bálnahús értékesítésével és fogyasztásával. Napjainkban Japánban a minimális mennyiségű bálnahúst vásárolnak és fogyasztanak. Nincs semmi szükség a bálnavadászatra.

A tradíció egy népszerű mentegetőzés az együttérzés és a józan ész ellen. Jun Morikawa környezetvédelemmel foglalkozó professzor tanulmányában azt írta, Japán modern kereskedelmi bálnavadászata nem sok hasonlóságot mutat az egykori kis-léptékű, önfenntartó bálnavadászattal. Melyet a XX. század hajnaláig csak egyes part menti közösségek végeztek. Morikawa a japán bálnahús fogyasztási kultúráról azt írta, egykor szintén csak a part menti zárt közösségek fogyasztották, szigetország-szerte csak a második világháború utáni 2 évtizedben terjedt el.

A mélytengeri bálnavadászat nem képezi a japán kulturális önazonosság részét. A japán bálnavadászat egyenesen és közvetlenül a japán katonai agresszióhoz köthető, a fasiszta diktatúra és tömeggyilkosság 1930-as éveihez. Japán éppúgy nehezen ismerte be felelősségét a második világháborús, az emberiség elleni vérontásokban, mint ahogy nem ismeri be felelősségét bálnák többségének a kipusztulás szélére sodrásában.

Nincs ok a bálnák meggyilkolására!

A bálnavadászat egy, a kormány által masszívan támogatott iparág, az adófizető japán állampolgárok terhe!

A japán bálnamészárlás „tudományos” mivolta tudományosan bizonyítottan hazugság!

A tradícióra és kultúrára való hivatkozásuk, mint mentség megbukott.

Vádjaik, miszerint bálnavadászatukat ellenzők rasszisták és kulturális imperialisták, egyszerűen szánalmas.

Akkor mégis miért folytatják?

Japán egy politikai szuperhatalom és gazdasági zsarnok, amely hatékonyan gyakorol nyomást a kapzsi és felelőtlen politikusokra világszerte.

Ez az oka annak, hogy kizárólag a Sea Shepherd az egyetlen aki a szigonyágyúk és a bálnák közé áll, és folytatja mindaddig, amíg a bálnamészárlásnak véget nem vetünk. A Sea Shepherd minden nemzet cetmészárlása ellen fellép.