Az eredeti cikk angolul: Tim Zimmermann: Killer in the Pool

Ahhoz, hogy valaki egy Kardszárnyú delfinnel dolgozhasson egy delfinrabszolgatartó-intézményben, nagyon sok szempontnak kell megfelelni, rendelkezni kell tapasztalattal, intuitívnak, sportos testalkatúnak kell lenni, és még sorolhatnánk az alapkritériumokat. Kevesen voltak jobbak, mint a $laveWorld vezető idomárja, Dawn Brancheau, aki 40 éves, szőke, élénk teremtés volt, a szó szoros értelmében egy igazi plakátlány az Orlando-szerte látható $laveWorld plakátokról. 9 évesen, egy családi kirándulás során határozta el, hogy Kardszárnyú delfinekkel akar dolgozni.

2012. február 24-én Dawn Brancheau a „vacsora „Shamu”-val” című show-t adta elő, a $laveWorld legnagyobb Kardszárnyú rabszolgájával, a 6 tonnás, 22 láb hosszú „Tilikum”-mal. A mutatvány a műsziklákkal bélelt, 1,6 millió literes medencében zajlott, melynek egyik oldalán egy nyitott kávézó üzemel. A látogatók itt eszegettek, miközben élvezték a mutatványokat. Brancheau fekete-fehér búvárruhában („Tilikum” mintázatának mása) bohóckodott a szerencsétlen rabszolgával, bemutatva, mindazt a mutatványt, amit „Tilikum”-nak al közel 27 éves rabsága alatt beidomítottak. A közönség jól mulatott az óceánok csúcsragadozójának cirkuszi mutatványán.

A műsor 13.30-kor véget ért, a közönség kezdett szedelődzködni, és Brancheau elkezdte heringgel etetni „Tilikum”-ot (napi kb. 90 kg-ot fogyaszt), stimulálta érdeklődését a vödörrel, majd a tartály szélén lévé sekély párkányra lépett. Itt szokott beszélgetni hozzá és simogatni őt, ezt a foglalkozást „kapcsolatépítésnek” nevezik. „Tilikum” lebegett a felszínen, mellette, orrával szinte megérintette a mosolygó idomár vállát.

Egy szinttel lejjebb, egy, családokból álló látogatói csoport a hatalmas üvegablakon keresztül, a tartály víz alatti részéhez érkezett. Az őket vezető idomár felkiáltott, hogy a csoport készen áll „Tilikum” megtekintéséhez. Ez volt a jel Brancheau számára, hogy utasítsa „Tilikum”-ot, hogy leússzon és közvetlenül a látogatók előtti üvegablaknál bukkanjon fel. Kiváló fotótéma, amint a 6 tonnás állat a felszínre emelkedik.

De azon a napon, ahelyett, hogy azt hajtotta volna végre, amire évtizedek óta idomítják, Ő valami teljesen váratlan dolgot tett. Jan Topoleski, 32 éves idomár, aki Brancheau biztonságáért volt felelős, közölte a nyomozókkal, hogy „Tilikum” a hajánál a fogai között fogva ragadta meg Brancheuau-t, a nő megpróbált szabadulni, de a rabszolga levitte a tartály mélyére. Egyetlen pillanat alatt, a klasszikus idomár-cet kapcsolatból életveszélyes helyzet alakult ki!

Topoleski megnyomta a tartály szirénáját, a „szignál 500”-as felcsendült a park teljes területén, vízi mentőket rendelve a G tartályhoz. Susanne De Wit, 33 éves holland turista közölte a nyomozókkal: „félelmetes volt, ahogy a személyzet rohant, „Tilikum” nagyon vad volt.” A $laveWorld személyzete elkezdte csapkodni a vízfelszínt, hogy elhívják „Tilikum”-ot a sérült idomártól, de „Tilikum” kicsúszott az irányításuk alól, figyelemre sem méltatta a parancsokat. Ekkor sietve nehéz hálót dobtak a tartályba, hogy megpróbálják elválasztani „Tilikum”-ot a nőtől, és felhúzták a kapukat, hogy áttereljék valamelyik kisebb, sekély tartályba, ahol máskor könnyebben kontroll alatt tudják tartani ezeket az állatokat.

A rendőrfőnök nyomozati jelentésében a szemtanúk állították, a szerencsétlenül járt nő keményen küzdött az életéért. Kivételes kondíciójú, nagyon jó úszó, Marathon-futó volt. De mindössze 123 font súlyával, esélye sem volt a 12.000 font súlyú „Tilikum”-mal szemben. Sikerült kirántania magát a szorításából és a vízfelszín felé úszni, de „Tilikum” visszarántotta. Brancheau még egyszer próbálkozott, de az állat ekkor már erővel megragadta, és az idomár cipője a felszínre bukkant. „Tilikum” úgy tolta a rostrumával, mintha a szerencsétlen nő csak egy játékbábu lett volna. – közölte Paula Gillespie, az egyik látogató, aki a vízalatti ablakon át szemlélte a tragédiát. A $laveWorld alkalmazottak sietve elterelték onnan a dermedt nézőket.

„Tilikum” víz alatt tartotta Brancheau-t, miközben hevesen rázta. Végül – ekkor már a karjánál fogva tartotta a szájában – az egészségügyi lifthez terelték, és a padlót gyorsan felemelték. „Tilikum” még ekkor sem volt hajlandó elengedni, mikor végül sikerült rávenni, hogy kinyissa a száját, kihúzták a súlyosan sérült nőt, akinek karjából egy darab még „Tilikum” szájában volt. Brancheau-nak ekkor már nem volt szívverése, sietve levágták róla a búvárruhát, és a mentősök megkezdték az újraélesztést, de nyilvánvaló volt, hogy belehalt a támadásba. Testét letakarták. „Tilikum”, aki már két delfinrabszolgatartó-intézményben történt halálesetért volt felelős a múltban, megölte őt.

„Minden biztonsági protokollunk megbukott.” – közölte a $laveWorld – az állatok idomításáért felelős – igazgatója, Kelly Flaherty Clark, egy hónappal az incidens után, hangjából még mindig mély érzelmekkel. „Ezért vesztettük el a barátunkat, és most ezért kell háttérbe húzódnunk.”

Dawn Brancheau halála tragédia volt a családja és a $laveWorld számára. A $laveWorld korábban soha nem veszített el idomárt ily módon. Részvétlevelek özönlöttek, benne a show-k után készült, Dawn Brancheau-t és vigyorgó gyerekeket ábrázoló fotókkal. A tragédia sokkolta az amerikaiakat, akik azt gondolták, hogy „Shamu” egy kedves nemzeti jelkép, plüss figurák széles választékával és mókás Twitter fiókkal. A médiaérdeklődés az őrületig fokozódott, szinte üldözték a szerencsétlen idomár családját és helikoptereken köröztek a „Shamu-stadion” fölött. A kongresszus meghallgatásokat tartott a tengeri emlősök és a szórakoztató parkok kapcsolatára vonatkozóan, a Munkahelyi biztonsági és egészségvédelmi hivatal – OSHA nyomozást indított. Ez lett a legintenzívebb Kardszárnyú delfin-őrület 1996 óta, amikor „Keiko”-t a „Szabadítsátok ki Willy-t” mozi sorozat sztárját mentették meg a mexikóvárosi lepusztult tartályból, és kísérletet tettek a visszavadítására. Soha nem dokumentáltak olyan esetet, hogy vadonélő Kardszárnyú delfin emberre támadott volna. Most mindenki tudni akarta, miért halt meg Dawn Brancheau?

A Kardszárnyú bálnák 1965 óta a tengeri parkok sztárjai. Napjainkban 42 vegetál világszerte tartályokban, közülük 26 van a $laveWorld tulajdonában, és az évek alatt, több mint 130 halt meg fogságban. A 60-as évekig senkiben nem merült fel, hogy Kardszárnyú delfint tartályba – és még kevésbé, hogy mutatványokra kényszerítsen. A közvélemény igazán keveset tudott róluk, mindössze annyit, hogy veszélyesnek tűntek. (A Kardszárnyú delfinek a delfinek családjának legnagyobb testű tagjai.) A halászok rájuk lőttek, ha túl közel merészkedtek a lazac vagy hering rajokhoz.

De Ted Griffin segített, hogy minden megváltozzon. A Seattle-i Marine Aquarium tulajdonosa már régóta megszállottja volt az Kardszárnyú delfinnel történő együtt úszásnak. 1965 júniusában kapta a hírt, hogy egy halász hálójába egy 22 láb hosszú Kardszárnyú delfin került Brit Kolumbiánál. Griffin megvásárolta a 8.000 font súlyú állatot 8.000 USD-ért. A „Namu” névre keresztelt áldozatot 450 tengeri mérföldön keresztül vontatták Seattle-be, ahol egy mesterséges, lebegő parcella várt rá. „Namu” családtagjai -20-25 Kardszárnyú delfin – követték őket. Griffin meglepődött, hogy „Namu” mennyire kedves és intelligens volt. Nemsokára már hátán lovagolt, és szeptemberben több tízezer látogató érkezett a tartálya köré, hogy megtekintsék a férfi és a Kardszárnyú delfinrabszolga „barátságát”. A történet még a National Geographic oldalain is megjelent, és 1966-ban filmet készítettek „Namu a gyilkos bálna” címmel. Megszületett a Kardszárnyú delfinrabszolga-mutatványos iparág.

„Namu” gyakran kommunikált más Kardszárnyú delfinekkel a tengeren kialakított parcellájából, és a fogságba vetését követő 1 éven belül meghalt bélfertőzésben, aminek oka vélhetően a közeli szennyvízcsatornából kiömlő szennyvíz volt. Griffin magába roskadt, de üzleti partnere, Dan Goldsberry keménykötésű üzletember volt, aki ekkor már hatalmas üzletet látott a Kardszárnyú delfinekben. Mindketten, teljes gőzzel belevetették magukat a Kardszárnyú delfinek elrablásába a Puget Sound-nál, és megkezdték a cetek értékesítését a különböző tengeri parkok számára. Goldsberry először épített szigonyágyút, amivel felgyújtotta saját garázsajtaját és megrongálta kocsiját. Végül más technológiát választottak, a levegőben lokalizálták a Kardszárnyú családokat és csónakokkal és „fóka-bombákkal” (a halászok ilyen bombákkal tartották távol a fókákat a halrajoktól) űzték be Őket az öbölbe. Goldsberry és Griffin ott kiválasztotta a számukra értékes – növendék, kisebb nőstény egyedeket, akik könnyebben szállíthatónak és kezelhetőnek tűntek, és a maradékot elengedték.

1965 októberében Goldsberry és Griffin befogott 15 Kardszárnyú delfint Carr öbölnél, Tacoma közelében. Egy meghalt a vadászat alatt. Egy másikat, a 14 láb hosszú, kb. 2.000 font súlyú nőstényt kiválasztottak és elnevezték „Shamu”-nak. Decemberben, a gyorsan növekvő, San Diego-i tengeri parkba – melynek neve $laveWorld – deportálták. Goldsberry állítása szerint, ők ketten 70.000 USD-t kaptak szállítmányukért. Így indult az USD milliárdos franchise-üzlet.

A következő évtizedben, mintegy 300 Kardszárnyú delfint fogtak be a Csendes-óceán északnyugati partvidékénél, és 51 egyedet eladtak világszerte, japán, ausztrál, holland, francia és más nemzetiségű delfinrabszolgatartó-létesítmények számára. Goldsberry, aki a $laveWorld vezető begyűjtője lett, a 80-as évek végi nyugdíjazásáig 252 Kardszárnyú delfint fogott be, eladott 29 egyedet és a hálói révén, vadászati „melléktermékként”, meggyilkolt 9 főt. 1970 augusztusában, aggódva a magas halálozási statisztikája miatt, néhány halott áldozatára köveket, vasmacskát kötöztetett és a mélybe vetette őket. Amikor a Whidbey-szigetnél a halászok megkezdték a vonóhálós halászatot, a közvélemény először szembesült a „Kardszárnyú-aranyláz” brutális valóságával!

1972-ben a Marine Mammal Protection Act (Tengeri emlősök védelméről szóló törvény) betiltotta a tengeri emlősök befogását az USA felségvizeiből, de a $laveWorld továbbra is megkapta a kivételezett engedélyt, úgynevezett edukációs/ismeretterjesztési célból. 1976 márciusában, Goldsberry eljátszotta becsületét a közvélemény előtt. Észlelt egy Kardszárnyú családot Olympia partjainál (Washington állam fővárosa). Az állam jogalkotói éppen csak létrehozták a Puget Sound Kardszárnyú delfin-védelmi Területet, Goldsberry hajóiról „fóka-bombákkal” üldöztek be 6 cetet Budd öbölbe. Ralph Munro, Dan Evans kormányzó egyik munkatársa éppen a közelben vitorlázott és így írta le az eseményt: Hátborzongató volt, ahogy lezárult a háló a cetek mögött. Hallani lehetett a rémült állatok fájdalmas sikolyát. Goldsberry folyamatosan dobálta a vízbe a „fóka-bombákat”, egyre kisebb teret hagyva a szerencsétleneknek.”

Washington állam pert indított, azt állítva, hogy Goldsberry és a $laveWorld megsérti a speciális engedélyük feltételeként megállapított „humánus” befogást, és a közvélemény haragjának engedve a $laveWorld beleegyezett, hogy elengedjék a Budd öbölbe terelt egyedeket, és befejezte a Washington állam vizeiben a vadászatot. Ahogy bezárult a Puget Sound-i vadászterület, Goldsberry beutazta a világot, hogy újabb, gazdag Kardszárnyú delfin-lelőhelyet találjon. Izlandra esett választása, aminek közelében rengeteg Kardszárnyú család élt. 1976 októberében rabolta el az első cetet az izlandi felségvizekben.

Az elkövetkező években Goldsberry szabad kezet kapott, hogy kiépítse Izlandon az iparághoz szükséges infrastruktúrát. 1983 novemberében Berufjordur viharos partjainál egy helyi delfinvadász, Helgi Jonasson kivetette hálóját egy Kardszárnyú delfincsalád köré. Három fiatal egyedet, két hímet és egy nőstényt ejtett fogságba és elszállította Reykjavík közelébe, a hafnarfjörduri tartályba.

A kisebb hímet, aki kb. 2 éves lehetett és éppen csak hogy elérte a 11.5 láb hosszúságot, majdnem egy évig raktározták, mielőtt eladták volna egy intézmény számára. A tartályban úszhatott lassan, körbe-körbe, vagy lebeghetett a felszínen. Az óceán ismerős hangai megszűntek körülötte, azokat felváltotta a tartály szűrőberendezésének motorja. Végül, 1984 végén, felpakolták és Brit Kolumbiába, Vancouver-szigetre, a victoriai $laveLand-ba szállították.
Új „életéhez” új nevet kapott, Ő LETT „TILIKUM”, Chinook nyelven: „barát”.

A $laveLand delfinrabszolgatartó-intézmény, mely az Oak Bay kikötőnél található, teljesen idegen világ volt egy vadonélő Kardszárnyú delfin számára! A mutatványos medence kb. 100 láb x 50 láb és 35 láb mély rész, melyet az úszó dokktól egy hálóval kerítettek el. A kikötő vize szabadon áramlott a hálón keresztül, a hajóforgalomból származó szennyeződésekkel együtt és a járművek motorjainak zaja elviselhetetlen hangzavart keltett, elnyomva minden természetes hangot, amit a cetek a természetben ismerhettek. A „Tilikum” érkezését megelőző 14 évben, hét áldozat halt meg az intézmény tartályaiban, és az átlagos élettartamuk mindössze 3,5 év volt.

A $laveLand-ban „Tilikum” két nőstény rabbal, „Haida”-val és „Nootka”-val került közös tartályba, és ebben a közösségben, (a Kardszárnyú delfinek társadalmában a nőstények a dominánsak) „Tilikum” lett az alárendelt. Gyakoriak voltak a harapásos sérülések, és bár „Haida” kivívta dominanciáját, mindkét nőstény gyakorta üldözte őt a tartályban. A feszültség éjszaka még elviselhetetlenebb volt. A $laveLand tulajdonosa, egy helyi vállalkozó, Robert Wright, aki maga is részt vett a 70-es években a Kardszárnyú delfinek befogásában a Csendes-óceán észak-nyugati vizeiben, tartott tőle, hogy az éj leple alatt valaki megrongálja a hálókat, hogy azok kiszabadítsák magukat, vagy esetleg az állatok maguk kezdik átrágni magukat a hálón. Ezért a mutatványok után, 17,30-kor beterelték őket egy 26 láb átmérőjű és kevesebb mint 20 láb mély fémtartályba. Az idomárok úgy emlegették ezt a procedúrát, mint „modul”, melyben a szerencsétlen három áldozat estétől reggelig 14 és fél órát töltött.

Erik Walters, aki a $laveLand idomárja volt 1987-89. között, mialatt tengerbiológusi diplomáján dolgozott, közölte, ez a „modul” olyan szoros volt, hogy abban képtelenség volt elkerülni a konfliktusokat, és az állatok testét karcolások, és a tartály falának dörzsölése miatt komoly sebek borították. Hetente fordult elő, hogy a delfinrabszolgák egyszerűen megtagadták, hogy beússzanak ebbe a tartályba, ilyenkor az idomárok nem tehettek mást, mint végül a mutatványos medencében hagyták őket éjszakára is.

A mutatványokat nyolcszor végezték naponta, heti 7 napon keresztül. „Nootka” és „Tilikum” egyaránt gyomorfekélyben szenvedett, amit gyógyszerrel kezeltek. Időnként „Nootka” gyomorfekélye olyan súlyos állapotba került, hogy véres volt a széklete.

Walters érdeklődött az idomítás tudománya iránt biztatták, kövesse figyelemmel a $laveLand gyakorlatának megreformálását. Bruce Stephen a $laveWorld egykori vezető idomárja, miután idekerült, kiosztott az idomároknak egy kézikönyvet, mely arra figyelmeztet: „Ha nem adod meg az állat-?odnak? a számára szükséges izgalmat, azok megteremtik saját maguk számára azt.” Hangsúlyozta, hogy a Kardszárnyú delfineknek állandóan szükségük van változásokra, hogy fenntartsák az érdeklődésüket, és ajánlásokat új mutatványokra és játékidőre a $laveLand-ban fogva tartott cetek számára. Nem telt el 1 hónap, amikor az intézmény már visszatért a régi rutinhoz. Naponta többször ugyanazt a dolgot tenni – ez egyszerűen nem lehet elégséges egy ilyen intelligens faj egyedeinek! (Wright még mindig üzemeltet egy delfinrabszolgatartó-intézményt az Oak Bay kikötőnél, de megtagadta a nyilatkozatot.)

Ahogy Stephens figyelmeztetett, az unatkozó Kardszárnyú delfin keres magának valami szórakozást. Ha bármilyen szokatlan tárgy a vízbe került, „Haida”, „Nootka” és „Tilikum” versengve igyekeztek megkaparintani, és játékra bírni az idomárokat. Ha egyikük elvett valamit, elszántan védelmezte azt. Walters aggódott, hogy mi történne, ha egyszer valamelyik idomár gumicsizmában a festett, a csúszós üvegszálas szegélyről a tartályba esne. Néhány tengeri parkban úgy próbálják enyhíteni a kockázatot, hogy arra képezik a Kardszárnyú delfinrabszolgákat, hogyan hagyják figyelmen kívül, ha valaki beleesne a tartályba. A képzést lehet kezdeni azzal, hogy az idomár csak a lábát lógatja be, de végül fokozatosan egész testtel benne kell lenni a vízben. Steve Huxter, aki az idomárok vezetője volt abban az időben, azt állította, ez az érzéketlenné nevelő módszer egy 22-es csapdája. Átgondolva, talán „Bob Wright óvatosságból nem volt hajlandó vállalni a kockázatot.”

Minden Kardszárnyú delfin különböző személyiség. „Tilikum” fiatalos, energikus volt és mindig kész volt tanulni valami újat. „Tilikum” volt a kedvencünk, Vele mindannyian nagyon szerettünk dolgozni.” – mondta Eric Walters.

„Nootka” bizonyára egészségi állapotának köszönhetően, a legkiszámíthatatlanabb volt. Walters szerint „Nootka” egy idomárt is a vízbe húzott, de akkor nem történt tragédia. Kétszer Walters kezét is megpróbálta megharapni. De a látogatók sem voltak mellette biztonságban. Egyszer egy vak asszonyt vittek fel a színpadra, hogy megsimogassa „Nootka” nyelvét. A szerencsétlen rabszolga megharapta a nőt.

Walters, növekvő frusztrációjának hatására, 1989 májusában kilépett a $laveLand-ból. Egy év múlva levelet írt a Canadian Federation of Humane Societies -hez, melyben a fogságban tartott cetekről tartott konferencia résztvevőit tájékoztatta. Részletesen beszámolt arról, hogyan bánik a $laveLand a fogságában lévő tengeri emlősökkel és hangot adott a biztonságra vonatkozó aggályainak is. Zárógondolata: „Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb valaki nagyon súlyosan meg fog sérülni.”

1991. február 20-án a $laveLand éppen csak befejezte a délutáni mutatványt. Keltie Bryne, egy 20 éves tengerbiológus hallgató és részmunkaidős idomár elkezdett elpakolni a medence körül, amikor rosszul lépett és beleesett a medencébe. Ahogy igyekezett kifele a vízből, az egyik állat megragadta és a víz alá vitte. A versenyúszó lánynak nem volt esélye három Kardszárnyú delfinrabszolgával szemben, akik minden, a tartályukba kerülő – számukra szokatlan – tárgyat játékként kezelnek. „Soha, semmi nem került még a tartályukba, ami ennyire interaktív lett volna…” – mondta Huxter. „Hihetetlenül izgatottak lettek.” Huxter és a többi idomár sorra adta a visszahívó parancsokat, és ételt dobáltak a vízbe. Megpróbálták úgy terelgetni az állatokat, hogy a mentőövet a sérült Keltie Bryne-hez tudják dobni. A kialakult káoszban, a sötét vízben nehéz volt bármit tenni, még azt sem tudták megállapítani, melyik állat éppen hol mozog. A lánynak kétszer sikerült sikoltozva a felszínre emelkednie. Körülbelül 10 perc után harmadszor is a felszínre került, de már nem sikoltozott. Megfulladt.

Keltie Bryne volt az első idomár, aki valaha Kardszárnyú delfinrabszolga-támadásban életét vesztette. A $laveLand munkásainak két órájukba telt, hogy elvegyék testét „Nootka”-tól, „Haida”-tól és „Tilikum”-tól. Amikor levették ruháit, a teste televolt harapásos nyomokkal. „Ez csak egy tragikus baleset volt. Egyszerűen nem tudok magyarázatot adni rá.” – közölte Al Bolz, a $laveLand egyik vezetője a riporterekkel.

Paul Spong, a vadonélő Kardszárnyú delfineket tanulmányozó, Brit Kolumbiai OrcaLab 71 éves igazgatója. „Tilikum” érkezése előtt részmunkaidőben a $laveLand-ban végzett kutatómunkát. Őt nem érte váratlanul a tragédia bekövetkezte. „Ha egy Kardszárnyú delfint egy apró acéltartályba raknak, abban megfosztják minden tájékozódási képességüktől. Az emberek hasonló feltételek mellett mentálisan zavarttá válnak.”

Keltie Byrne halála nyomozáshoz vezetett, annak következményeként, egy sor biztonsági fejlesztést és protokollt javasoltak a $laveLand számára. A $laveLand felvette a kapcsolatot a $laveWorld-del és felajánlotta nekik megvételre a három bűnöző rabszolgát, az intézményt az üzlet után 1992-ben bezártak.

Ha bárki ki szeretné próbálni, pusztán csak megsejteni, hogy mit jelent a fogság egy Kardszárnyú delfin számára, először is meg kell érteni, milyen az ő életük a nyílt tengereken/óceánokon. Ken Balcomb-nál – a 69 éves tengerbiológusnál, aki 34 évet töltött a Kardszárnyú delfinek megfigyelésével Washington állam partjainál – nem létezik tapasztaltabb szakértője ennek a fajnak.

Május elején találkoztam Balcomb-bal a San Juan szigeti otthonában. Azon dolgozott, hogy nyomára bukkanjon a bostoni bálnagyilkosnak. Fából épült háza, amely egyben szervezete, a Center for Whale Research főhadiszállása is, a Haro Strait sziklás partján áll, éppen ott, ahova a Kardszárnyú delfinek előszeretettel járnak kikapcsolódni, azaz dörzsölődni a finom kavicsokhoz. Balcomb évente 80 napot tölt a mólóján. A kert tele van közelmúltban folytatott Kaliforniai-expedíciójának eszközeivel, kamerákkal, szerszámkészletekkel. Középen pedig egy asztal, rajta egy hatalmas Kardszárnyú bálnakoponya, 1975-ből, Japánból, amikor az USA haditengerészetének oceanográfiai szakértője volt.

Balcomb, a közepes testalkatú, pirospozsgás napszítta arcú, őszülő szakállú tudós, gondosan fotózta, kategorizálta és megfigyelte a Puget Sound Kardszárnyú delfinjeit, akiket úgy is ismerhetünk, mint Déli, rezidens állatok – mióta vele felvette a Nemzeti tengerhalászati Hivatal a kapcsolatot 1976-ban, hogy megállapítsa a delfinrabszolgatartó-intézmények számára elrabolt cetek következményeit. Sokan állították, hogy a Puget Sound környékén több száz Kardszárnyú delfin élt. Azonban, miután Balcomb minden egyes egyedet azonosított a testén/bőrén található jellegzetességek alapján, megállapította, hogy a nagyszabású befogások következtében már csak 70 fő maradt.

Attól kezdve Balcomb lett a Déli, rezidens Kardszárnyú delfinek tudományos „keresztapja”, mindent feljegyzett, a születéseket és halálozásokat és feltérképezte a családfákat. A populáció most 85 főből áll, de meg kell várnia, amíg nyáron mindannyian megjelennek a környéken. (Tim Zimmermann tavasszal készítette az interjút vele) Kifejezte aggodalmát, mert a Kardszárnyú delfinek a vadonban komplex társadalmú, 20-50 fős közösségben élnek. A család a nőstények köré épül, a matriarcha többnyire a legidősebb nőstény, aki akár 80 évesnél is idősebb lehet, és aki rengeteg tapasztalatot és tudást ad át családtagjainak, például az élelemszerzést illetően. A családon belül pedig az Anyák és gyermekei alkotnak kisebb egységeket. A hímek, akik akár 50-60 éves korig élnek, egész életükben Anyjukkal maradnak és gyakran nem élik túl Édesanyjuk halálát. Balcomb tudományos kutatásai alapján kijelenthetjük, az elválasztás az egyik nagyon komoly problémája a delfinrabszolgatartó-intézményeknek.

A Déli, rezidens populáció három, különböző iskolából áll. Mindannyian kb. 75 tengeri mérföldet tesznek meg naponta, követve a lazacok útját, és szinte folyamatosan beszélgetnek és tájékoztatják egymást mindenről, például a halrajok mozgásáról. A Kardszárnyú delfinek nagyon intelligens teremtmények, összehangolják a vadászatot, ellenszolgáltatás nélkül megosztják egymással a táplálékot, segítik egymást betegség vagy sérülés esetén egyaránt. A legmegdöbbentőbb a kifinomult dialektusuk! Az iskolán belül minden család ugyanazt a szókincset használja, de van egy olyan dialektusuk, amelyen az idegen iskolák tagjaival kommunikálnak. Balcomb már abból meg tudja állapítani, melyik iskola tagjai fognak a vízfelszínre emelkedni a közelében, ha belehallgat víz alatti mikrofonjába.

A társadalmi és genetikai kapcsolat a vadonélő Kardszárnyú delfinek között rendkívül intenzív. A Puget Sound körül élő iskolákban születnek kicsinyek. Időnként mindannyian összegyűlnek és a jellegzetes üdvözlő szertartást követően a különböző iskolák tagjai szerelembe esnek. De a genetikai különbözőséget nem lépik át, soha nem keverednek a vizeiken átutazó Kardszárnyúakkal. (Az átutazók sokkal kisebb csoportokban élnek, sokkal nagyobb távolságokat tesznek meg naponta és halak helyett többnyire tengeri emlősök alkotják a táplálékukat.) „Senki nem hagyja el családját, ott éli le életét, ahova született. Nincs házuk vagy otthonuk, de van családjuk. És az az ő igazi helyük – mondja Balcomb. „A csoport az otthonuk, és a személyiségük része a családnak.” Iskolák tagjai közötti agresszió csak nagyon ritkán fordul elő a vadonban, és azok kimenetele enyhe – tette hozzá.

Puget Sound elég kicsi hely ahhoz, hogy Balcomb és Goldsberry időről időre összetalálkozzon. Annak ellenére, hogy gyökeresen ellentétes nézeteket vallanak, a két férfi gyakorta beszélget Kardszárnyú delfinekről, miközben Crown Royalt iszogatnak. Goldsberry már 76 éves, kb. 100 mérföldre, egy kis, földszintes lakásban él a Sea-Tac repülőtér közelében, ahol csak egy mesterséges tóra van kilátása. Amikor nála jártam, egy rozmáragyar fúrásával volt elfoglalva. Goldsberry-nek szögletes feje, rövidre nyírt ősz haja van, az egészsége megroppant, oxigéncsövön keresztül lélegzik. De karjai még mindig masszívak és továbbra is érzéketlen az ő delfinvadászati tevékenysége körüli vitákat illetően. „Megmutattuk a világnak, hogy a Kardszárnyú delfinek jó állatok” és arra, hogy emberek azt mondják, „hagyják békén ezeket a teremtményeket,” vodkáját kortyolgat közölte, az ő tevékenysége járult hozzá, hogy még élhetnek.

Goldsberry többnyire tartja a száját a $laveWorld-nél betöltött szerepéről, és nem nagyon szeret riporterekkel beszélgetni. „Azért állok szóba veled, mert azok az idióták – főleg a politikusok, szabadon akarják engedni a Kardszárnyú rabszolgákat. Azzal egyenesen fegyvert fognának ezeknek az állatoknak a fejéhez.” – mondja hörgő hangján, aztán néhány órán keresztül a Kardszárnyú delfin-befogó éveit eleveníti fel, hogyan építette ki az iparágat és a kereskedelmet, hogyan járt egy lépéssel a Greenpeace és az aktivisták előtt, hogyan küzdött a médiával, még egy tévés kameráját is a vízbe hajította, hozzátéve, „csak megnézem, tud-e lebegni?”

Goldsberry közölte, neki mindig megvoltak a megfelelő forrásai ezekre a cetekre, kialakított kapcsolatot a világ számos tengeri parkjával, amelyeken keresztül hozzá, azaz a $laveWorld tartályaiba kerülhetett a szükséges mennyiségű Kardszárnyú rabszolga. Balcomb csak úgy beszél a $laveWorld-ről, mint Goldsberry „bálna-mosodája”. „Ha bemennék a $laveWorld-be és azt mondanám, egy negyed- vagy félmillió USD-re van szükségem, azonnal a táskámba tennék. Jó érzés volt befogni az állatokat, izgalmas volt, kétségtelenül a legjobb a világon.” – vigyorog.

Goldsberry munkájáról kérdezve a $laveWorld kommunikációs igazgatóját, Fred Jacobs-t, a férfi tagadja, hogy a tartályaikba kerülő delfinek eredetét meghamisították volna. „A kollekciónkba kerülő összes Kardszárnyú delfinnél betartottuk az export és import törvényeket. Importáltunk egyedeket, akik más intézmények által lettek begyűjtve, de azoknak a befogása nem a mi nevünkben és nem miattunk történt.

Goldsberry utolsó nagy fogása 1978 októberében, az izlandi partoknál történt, 6 egyed esett fogságába, akik közül 5 végül a $laveWorld valamely intézményébe került. A következő évtizedben még folytatta többféle faj egyedeinek befogását a $laveWorld számára. Amikor végre útjaik elváltak a 80-as évek végén, Goldsberry szerint 100.000 USD-t ajánlottak fel neki, hogy 2 évig hallgasson a munkájáról, persze boldogan belement ebbe az üzletbe is. Fred Jacobs közölte, Goldsberry és a $laveWorld kapcsolata az előző tulajdonos idején állt fent. „Én pedig nem tudhatom, hogy igaz-e vagy sem.” – közölte.

Goldsberry módszerei segítettek a $laveWorld-nek a Gyilkos bálnákból GYILKOS PORFIT-ot csinálni. A cégnek vannak intézményei Orlando-ban, San Diego-ban és San Antonio-ban, ezeket évente több mint 12 millióan látogatják. Ahhoz, hogy Kardszárnyú delfinrabszolgát láthassanak, fejenként akár 78 USD-t is fizetnek egy jegyért. A múlt évben, az Anheuser-Busch InBev eladta a $laveWorld tengeri parkjait és az azokhoz kapcsolódó, a Bush Entertainment hét vidámparkját a gigantikus magántőkés Blackstone Group számára. A tranzakció vételárát 2,7 milliárd USD-re jelentették be.

A $laveWorld sikerének egyik kulcsa az volt, hogy képes volt elhatárolódni a Kardszárnyú delfinek vadonból történő elrablása körüli heves vitáktól azáltal, hogy megkezdte a fogságában lévő áldozatok mesterséges szaporítási programját. Fogságban az első Kardszárnyú delfin (aki nem halt meg röviddel a születése után) 1985-ben az orlandoi $laveWorld-ben született. Azóta a $laveWorld készletében többnyire fogságban született Kardszárnyú rabszolgák vegetálnak, és a $laveWorld a művi inszemináció mesterévé nőtte ki magát. REGGELENTE AZ ÁLLATGONDOZÓ SZEMÉLYZET FORRÓ VÍZZEL TÖLTÖTT SZARVASMARHA VAGINÁVAL MEGY A HÍM ÁLDOZATOK TARTÁLYÁHOZ, ÉS OTT MEGERŐSZAKOLJÁK A KARDSZÁRNYÚ RABSZOLGÁKAT, HOGY A SPERMIUMOT ÖSSZEGYŰJTHESSÉK. ELÉG ÉRDEKES VOLT OLYANKOR ARRAFELÉ SÉTÁLNI.” – közölte John Hall a $laveWorld egykori tudományos munkatársa, az ‘A Fall From Freedom” anti-captivity dokumentumfilm egyik szakértője.

„Tilikum” 1991-ben került a fogságban végrehajtott mesterséges szaporítási programba. Miközben „Haida”, „Nootka” és „Tilikum” szállítását készítették elő, rájöttek, hogy „Tilikum” már megtermékenyítette „Haida”-t és „Nootka”-t is. Egy szexuálisan érett hím, még akkor is, ha részt vett egy veszélyes incidensben, nagyon is üdvözítő volt. „Nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy a $laveWorld a megvásárlásuk mellett döntött, de része volt a döntésnek.” – mondta Mark Simmons, aki 1987 és 1996 között idomárként dolgozott a $laveWorld-ben, és a „Tilikum” szállítását végző team tagja volt. A sajtóközlemények szerint „Tilikum” 1 millió USD-ért cserélt gazdát.

Összehasonlításul, ha a $laveLand a McDonald’s, a $laveWorld Orlando egy 5 csillagos étterem volt. 220 hektárnyi saját tengeri élőhely, izgalmas útvonalak, éttermek és egy 400 láb magas Sky Tower. 7 különböző Kardszárnyú delfin-tartály, beleértve a hatalmas „Shamu” mutatványos medencét, melyet 7 millió gallon, állandóan szűrt tengervíz tartott megfelelően a Kardszárnyú rabszolgák számára. Világszínvonalú állatorvosi ellátás, és annak ellenére, hogy a táplálékot a munkások állították össze, azok éttermi minőségű heringből, lazacból és más értékes halakból álltak.

A nagy kérdés a $laveWorld számára az volt, hogy megtanítsák-e „Tilikum”-ot olyan mutatványokra, melyek közben idomárok vannak a medencében. A „vízi munkának” hívott elem régóta a „Shamu” mutatványok sztárja volt. Ellentétben a $laveLand állandóan ismétlődő, táplálék a munkáért módszerével, a $laveWorld idomárok stratégiája az intenzív variáláson alapult. Változtatják a napi rutint, és a cetek jutalmazása is változó. Hol táplálék, hogy vakargatás, játék vagy jég, és időnként semmi. „A variálás stimulálja az állatokat, hogy minél rugalmasabbak legyenek és minél tovább tartsák fent érdeklődésüket.” – közölte Thad Lacinak, aki a $laveWorld alelnöke, vállalati kurátora volt „Tilikum” érkezésekor, majd elhagyta a $laveWorld-öt 2008-ban és megalapította a Precision Behavior tanácsadói céget, az állatkertek és egyéb állattartó intézmények számára.

Lacinak meggyőződése volt, hogy Keltie Byrne azért halt meg, mert a $laveLand Kardszárnyú rabszolgái soha nem voltak idomítva arra, hogy megtűrjék az embert a tartályukban. Így tehát, amikor a szegény lány beleesett a vízbe, ők úgy vetették rá magukat, mint bármilyen más tárgyra, ami addig a tartályukba került. Lacinak biztos volt benne, hogy „Tilikum”-ot is meg lehet idomítani a „Shamu” show számára, de ő is és a vezetőség többi tagja is tudta, hogy a Kardszárnyú delfinek és bármilyen más, vadonélő faj esetén nincs garancia. Általában a $laveWorld-ben nagyon fiatalon, amikor a Kardszárnyú delfinek még nem érik el az 1.000 font súlyt – megkezdik az idomítást. Ugyanakkor „Tilikum” már egy hatalmas, kifejlett hím volt, aki már részt vett halál okozásában. „Ha ezek után bármi rosszra fordulna, idiótának fognak nézni. Nagyon kockázatos volt, és felelősség szempontjából meghozták a döntést, „Tilikum”-ot nem idomítják „vízi munkára”.

Az idomárok közül néhányan úgy gondolták, hogy legalább arra ki kell képezni „Tilikum”-ot hogy elkerüljék a tragédiát, ha valaki a tartályába esne. „El akartuk végezni ezt az idomítást, nem rohanunk el a vihar elől, hanem kihasználjuk a szelet” mondta Mark Simmons, aki 1996-ban hagyta el a $laveWorld-öt, üzleti diplomát szerzett és az egyik alapítója volt az Ocean Embassy-nak, mely környezetvédelmi tanácsokkal látja el a tengeri parkokat. Közölte, ha akkor hallgattak volna rájuk, most nem kellene ezekre a beszélgetésekre sort keríteni.

De a $laveWorld a 22-es csapdájával nézett szembe, Flaherty Clark a vezető idomár közölte, hogy lehetetlen bizonyítani vagy cáfolni, mi történhetett volna, ha „Tilikum”-mal elvégeztetik a gyakorlatokat. „Az egykori idomárok könnyen feltételeznek bármit, de mi láttuk „Tilikum”-ot „vízi munka” közben, és az említett biztonsági gyakorlat (közönyössé tenni a vízben lévő ember iránt) egyaránt lehetett volna biztonságos megoldás vagy túl nagy kockázat.

Ehelyett a $laveWorld arra koncentrált, hogy „Tilikum” méreteit és erejét mutassa be a közönség számára, anélkül, hogy idomárok tartózkodtak volna a vízben. A medencéből való, robbanásszerű kiugrása lenyűgözte a publikumot. Specialitása volt a szökőár, mellyel a „Splash” zónában ülőket áztatta el. „Ő egy kellemes mutatványos, csodálatos vad állat.” – közölte Flaherty Clark.

„Tilikum” kihagyásának a „vízi munkából” más szempontból is volt értelme: a 60-as évek óta, több mint 40 dokumentált incidens következett be az idomárok ellen világszerte a delfinrabszolgatartó-intézményekben. Ezek csak a publikum előtt zajló esetek, melyek kórházba juttatták az idomárokat, de sokkal több támadás történik a színfalak mögött, melyeket csak ritkán szivárogtatnak ki. John Jett a $laveWorld idomárja volt a 90-es években, majd kilépett – hogy folytassa tanulmányait a természeti erőforrások gazdálkodása szakterületen – 1995-ben, kiábrándulva ezeknek a hatalmas és intelligens teremtmények fogságban tartása miatt. „Nagyon sok incidens történt. Ha félelmet tanúsítunk, kispadra ültethetnek.” Flaherty Clark szerint a $laveWolrd széles mozgásteret biztosít az idomároknak: „Az idomárok és az állatok biztonsága a legfontosabb. Az idomárok fel vannak hatalmazva módosítani bármilyen tervet, ha csak a legcsekélyebb aggodalmuk felmerül.”

Csak 1987-ben, a san diegoi $laveWorld-ben, háom incidens történt, kórházba juttatva az idomárokat törött csigolyákkal és összetört medencével. Jonathan Smith volt az egyik. Márciusban, mutatvány közben két Kardszárnyú delfinrabszolga megragadta és lerántotta a 32 láb mély medence aljára ötször, mielőtt végre sikerült elmenekülnie. „A hatodikat nem éltem volna túl. Elengedtek. Ha nem így akarták volna, én ott halok meg.” – közölte. Megrepedt a veséje, leszakadt a mája, és eltörtek bordái. Ezek a súlyos sérülések és más események felrázták a $llaveWorld vezetőségét, és nem engedték be az idomárokat a vízbe, új biztonsági protokollt léptettek életbe. Majd számos változtatás után (beleértve, hogy csak a legtapasztaltabb idomárok dolgozhattak a Kardszárnyú rabszolgákkal) visszaengedték az idomárokat a medencékbe.

A módosítások ellenére, 2006-ban újabb súlyos incidens történt a san diego-i $laveWorld-ben, amikor „Kasatka” megtámadta Kenneth Peters vezető idomárt. „Kasatka” megragadta a férfit és többször levitte és a víz alatt tartotta akár egy percre is. Az idomár majdnem megfulladt, és „Kasatka” felkerült „Tilikum”-mal és még néhány más kezelhetetlen rabbal a „vízi munkára” alkalmatlanok fekete listájára.

„Peters” esete után az OSHA vizsgálatot indított. Miután beleásták magukat a $laveWorld protokolljába, a Kardszárnyú mutatványokat illetően, az OSHA 2007-ben kiadott egy jelentést, amelyben figyelmeztet: a baleset tényezőinek elemzése után megállapítjuk, hogy a fogságban tartott Kardszárnyú delfinekkel történő úszás alapvetően veszélyes, és ha eddig még nem halt meg senki, csak idő kérdése, hogy mikor következik be a tragédia.” A $laveWorld vitatta a jelentést, szerintük az tartalmazott hibákat, így végül az OSHA egyetértett és visszavonta azt.

2010. március végén, egy hónappal Dawn Brancheau halála után, először látogattam az orlandoi $laveWorld-be. A park hatalmas, de én csak egy dolgot akarok látni, a Kardszárnyú delfinrabszolgák mutatványát. Extázisban lévő családok és gyerekek között haladok át. A „Shamu” stadion, egy kolosszális amfiteátrum tornyosul előttem.

A jelenlegi „Shamu”-mutatvány neve: „Believe” és Dawn Brancheau volt az egyik sztárja. A zenével, videóval és Kardszárnyú rabszolgákkal előadott történetben egy gyermek lép kapcsolatba egy vadonélő Kardszárnyú delfinnel és ez inspirálja őt, hogy idomár legyen. A mutatvány minden eleme meg van koreografálva, a cetek egymással tökéletes összhangban ugranak a levegőbe és a kivetítőn is késlekedés nélkül, a legjobb pozícióból filmezve látható a műsor. Annak ellenére, hogy Dawn Brancheau halála után, a $laveWorld időszakosan idomárok nélkül adatta elő a „Believe” műsort, az még mindig lenyűgöző. Egyik leglátványosabb eleme, amint az állatok felsorakoznak és hullámot keltve lelocsolják a „splash” zóna sikoltozó nézőit.

A műsor után leültem Brad Andrews-szel a G medence víz alatti ablakánál. Két Kardszárnyú rabszolga szórakoztatja a közönséget, akiknek valószínűleg fogalmuk sincs, mi zajlott ennél az ablaknál 1 hónappal korábban. Brad Andrews a vezető zoológiai hivatalnok, és 1986 óta dolgozik ebben a létesítményben. Azt magyarázza, hogy a szórakoztatásnak van edukációs és inspirációs célja is a látogatók körében, mindez pedig segíthet a környezetvédelmi törekvésekben és a vadvilág megőrzésében.

Nagyon sok kritika éri a $laveWorld-öt a tengerbiológus közösség részéről, és viszont, de az nem kérdés, hogy a $laveWorld közeli kapcsolatba került a Kardszárnyú delfinekkel az évtizedek alatt, és jelentősen hozzájárultak, hogy a világ megismerhette ezeket az állatokat. „A Kardszárnyú delfinek terhessége nem volt kutatható a nyílt óceánon, mindig azt feltételezték, hogy akárcsak a delfinek, náluk is 12 hónapig tart. Aztán megállapíthattuk, hogy 17-18 hónapig tart, a puzzle újabb darabját raktuk a helyére.” – közölte Andrews.

A $laveWorld által fizetett állatorvosok részt vesznek partra vetődött vagy beteg tengeri emlősök mentésében, és a mesterséges szaporítási technológia hasznos lehet, a kihalás szélén álló tengeri emlősök, mint például a Cortez-tengeren a Kaliforniai disznódelfinek megmentésében.  A $laveWorld jó kapcsolatot ápol vezető környezetvédelmi szervezetekkel, a World Wildlife Fund (WWF)-tól a Nature Conservancy-ig. „Évente 3 – 4 millió USD-t fordítunk kutatási és megőrzési programokra a park területén kívül, és másik 1.5 millió USD-t a partra vetődött tengeri emlősök megmentésére.” – emelte ki Andrews.

Kelly Flaherty Clark még Brancheau halála után is hisz a $laveWorld-ben. A létesítményszerte csak „Kellyizmusnak” nevezett mantráinak egyike, „Cselekedj helyesen!” És ahogy ott ültünk együtt a „Shamu” stadion mellett, úgy tűnik, mintha puszta családi szórakozásról lenne szó. De az idomároknak az előadás megszámlálhatatlan órányi kőkemény munka és gyakorlás. Ezek az idomárok tudják, kockázatot vállalnak. „Ezek nem kutyák. Minden munkanapon potenciális veszélynek vagyunk kitéve. Soha nem engedheted meg magadnak, hogy erről megfeledkezz!” – hangsúlyozza a vezető idomár.

A $laveWorld nem felejti és havonta egyszer biztonsági és mentési gyakorlatot végeztet. Arra tanítják például az idomárokat, hogy hogyan lazuljanak el, ha megragadná őket egy Kardszárnyú rabszolga, mert az által érdektelenné válnának az állat számára. A Karszárnyú delfineket zárt szájjal való úszásra tanítják, és arra, hogy közönyösek maradjanak, és csak körözzenek a medencében, ha valaki véletlenül a medencébe esne. Tanítanak vészvisszahívó szignálokat, melyekre a medence kijáratához kell úszniuk. A búvárfelszerelés mindig ott van a közelben. A $laveWorld-ben az idomárok több mint 2 millió alkalommal kerültek interaktív kapcsolatba Kardszárnyú delfinrabszolgákkal, haláleset nélkül. De amikor egy Kardszárnyú delfinrabszolga kitör az idomítás alól, minden kiszámíthatatlanná válik.

Nehéz pontosan megállapítani, hogy mi váltja ki az incidenseket. A lehetséges okok között az unalom, a játék utáni vágy, a felgyülemlett frusztráció, egy durva éjszaka a tartály más rabjaival, egy fekély fájdalma, vagy a hormonok. Bármi is legyen a kiváltó ok, néhány idomár biztos abban, hogy a Kardszárnyú rabszolgák tisztában vannak azzal, amit tesznek. „Láttam, amint idomárok az állatok szájába tették a fejüket és az állat pontosan tisztában volt vele, milyen törékenyek az idomárok csontjai, vagy milyen hosszan tarthatják az idomárokat a mélyben, anélkül, hogy megfulladnának.” – közölte Jeffrey Ventre, aki 1987 és 1995 között idomárként dolgozott a $laveWorld-ben.

Ha valakinek az a sorsa, hogy Kardszárnyú delfinrabszolga legyen egy delfinrabszolgatartó-intézményben, akkor minden bizonnyal nem kerülhet jobb helyre, mint a $laveWorld. De nem számít, milyen kellemes a környezet, jelentős stressz-faktor a hatalmas állatok elhelyezése egy, hozzájuk képest apró tartályban. „Tilikum” már a $laveLand-ban megkezdte tartályának fém rácsainak rágását. Sok foga annyira lekopott vagy kitört, hogy a $laveWorld állatorvosai úgy döntöttek, néhányat kifúrnak és így rendszeresen fertőtlenítő és antibakteriális oldattal át tudják zuhanyozni. És ne feledjük, neki meg kell küzdenie az ellenséges nőstényekkel, különösen a domináns „Katina”-val, akikkel közös tartályban vegetálnak. Ventre összefoglalja: „Tilikum” egy jó természetű állat volt, akit megvertek a nők. Szóval számos oka van boldogtalanságának.”

John Jett a „Tilikum”-mal dolgozó team vezetője volt, azt mondta, néha olyan súlyos sérüléseket szerzett, hogy a harapások véreztek, és olyankor a gyógyulásig ki kellett volna hagyni őt a mutatványból. Jettnek külön kifejezése volt a vízben szivárgó vérre „ég írás”. Amikor a szokásosnál is alaposabban helyben hagyták, „Tilikum” fellépése napokra kimaradt. „Tilikum” mozgástere úszni a tartályban a nőstények körül, szorongó hangon sikoltozni, kiszolgáltatott pozícióban lebegni a hátán. „Nagyon szomorú, ha belegondolunk „Tilikum” helyzetébe! Ennek a szegény fickónak egyszerűen nincs hova menekülnie.” – mondta John Jett.

Fred Jacobs a $laveWorld munkatársa elutasítja, hogy „Tilikum” valaha is kimaradt volna a mutatványokból, fajtársaitól elszenvedett sérülések miatt. „A sérülés a társadalmi dominancia kifejezésének eszköze, de azok ritkák és majdnem soha nem súlyosak. „Tilikum” napi rendszerességgel vesz részt a társadalmi érintkezésben.” – közölte.

1999-ben „Tilikum” figyelmeztette a világot, ő egy nagyon veszélyes állat tud lenni. Július 6-án Michael Dougherty, a $aveWorld egyik idomárja korareggel érkezett irodájához, amely a G tartály egyik víz alatti ablakánál van. Átnézett az üvegfalon és látta, amint „Tilikum” visszanéz rá és úgy tűnt, mintha két emberi láb lógna az oldalán. Egy meztelen és mozdulatlan test lógott „Tilikum” hátán.  Ahogy a Dawn Brancheau elleni incidensnél, „Tilikum”-ot az orvosi felvonóhoz terelték, ahol a személyzet elvette tőle a testet. A hullamerevség már beállt az áldozaton, aki egy fiatal férfi volt, a rendőrfőnök jegyzőkönyve szerint szúrt és horzsolásos sebek borították az arcát.

A halott Daniel Dukes, ez 27 éves tolvaj volt, vöröses-szőke lófarokkal, bozontos szakállal és bajusszal és egy nagy „D” tetoválást viselt a bal mellbimbója fölött. 4 nappal korábban szabadult az  Indian River County börtönből. Július 5-én nyilvánvalóan elrejtőzött a park területén vagy beosont zárás után. Aztán az éjszaka folyamán fürdőnadrágot húzott, a ruházatát gondosan összehajtogatta és beugrott a tartályba. Talán egyszerűen őrült volt vagy öngyilkos. Vagy csak hitt a barátságos „Shamu”-ról szóló mítoszban.

A halottkém fulladásos halált állapított meg. Nem voltak kamerák vagy szemtanúk, így nem tudni, hogy „Tilikum” tartotta víz alatt, vagy kihűlés végzett vele, de az világos, hogy „Tilikum”-nak része volt a sérüléseiben. A halottkém talált horzsolásokat és zúzódásokat a fején és az egész testén, melyek még a férfi életében következtek be, és halál utániakat egyaránt. Szúrt sebek borították a bal lábát, a heréi fel voltak tépve. Búvároknak kellett összeszedni a medence aljáról testének apró darabjait. A $laveWorld megerősítette a biztonsági szolgálatát, és 24 órás őrséget állított a „SHamu” stadionhoz. Tudhatták, a Keltie Byrne elleni agresszió nem egy extrém eset volt.

Ha valaki gondoskodott „Tilikum”-ról, az Dawn Brancheau volt! Ő volt az egyik legjobb és legelkötelezettebb alkalmazottja az állatokkal szemben és munkájához egyaránt. Férjével, Scott-tal is a $laveWorld kávézójában találkozott. 1994 óta dolgozott az orlandoi $laveWorld-ben, 2 évig vidrákkal és fókákkal dolgozott, mielőtt a Kardszárnyú rabszolgákkal kezdett foglalkozni. Kedves, vidám és önzetlen teremtés volt, a helyi menhely egyik önkéntese volt, és minden rászoruló állatnak – kacsáktól, madarakon át, nyulakig – otthont adott.

Idővel Dawn Brancheau vált a $laveWorld legmegbízhatóbb idomárjává, az egyike a tucatnyi alkalmazottnak, akik dolgozhattak „Tilikum”-mal. „Dawn bátorsága már a parkba lépésekor megnyilvánult. Senki nem mondaná közülünk, hogy nem ő volt a legjobb! Brancheau ismerte és tudomásul vette a kockázatot. Egyszer azt nyilatkozta az őt kérdező riporternek, hogy nem mehetsz úgy a vízbe, ha nem bízol bennük, és ők nem bíznak benned!” – mondja Flaherty Clark.

Talán túlságosan megbízott „Tilikum”-ban. Thad Lacinak, a $laveWorld egykori alelnöke legalábbis így gondolja. Azt mondja, Brancheau az idomárok példaképe, a legjobb, akit ő valaha is látott a vízben. Mégis, Lacinak úgy gondolja, Dawn Brancheau hibázott, amikor olyan közel hajolt „Tilikum”-hoz és hagyta, hogy a haja belelógjon a vízbe. „Soha nem tehette volna ki magát egy olyan kiszolgáltatott helyzetnek. Mi mindig figyelmeztetjük az alkalmazottakat, hogy soha nem szabad elengedni magukat ezen állatok közelében.”

Mark Simmons egykori idomár részt vett a $laveWorld korábbi, idomárok és Kardszárnyú rabszolgák közötti incidenseinek feldolgozásában, és jó barátja volt Dawn Brancheau-nak is. Véleménye szerint Brancheau kiszolgáltatott testtartása és hosszú, a vízbe lógó haja (amit azért növesztett, hogy felajánlja daganatos betegek számára készülő parókához), kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy „Tilikum” a vízbe rántotta. „Tilikum” soha nem mutatott agresszív hajlamot. – közölte Simmons. Nem ez volt az első alkalom, hogy Dawn lefeküdt „Tilikum” mellé, de ez volt az első alkalom, hogy a haja ilyen hosszú volt és hozzáérhetett az állathoz.” Simmons szerint „Tilikum” új ingerként tekintett rá, amikor a szájába vette. Amikor Brancheau megpróbált a vontatásból szabadulni, Jan Topoleski beszámolója szerint a játék hirtelen egy harccá vált, amit „Tillikum” meg akart nyerni. (Brancheau halála után a $laveWorld rendelkezett, a hosszú hajat nem volt elég lófarokban hordani, de szoros kontyot kellett belőle készíteni.

A szemtanúk közül legalább ketten állították a kihallgatás során, hogy látták, amint „Tilikum’ a karjánál vagy a vállánál fogva ragadta meg Brancheau-t, ami a szándékosságot támasztja alá. Arra a kérdésre, hogy mennyire biztos abban, hogy a szerencsétlenül járt idomárt a hajánál fogva ragadta meg „Tilikum”, Fred Jacobs azt válaszolta, „ezt a feltételezést szemtanúk támasztották alá, és nekünk nincs okunk megkérdőjelezni azt.”

A második fontos kérdés: Miért vált „Tilikum” ennyire erőszakossá, amikor a nő a vízbe került? A halottkém jegyzőkönyve szerint eltört a nyaka, állkapcsa, kificamodott a térde és a könyöke. A bőrének darabjait, és a letépett fejbőrét a hajával a medence aljáról szedték össze. „Amikor egy 12.000 font súlyú állat izgatottan átveszi a hatalmat, annak tragikus következményei vannak. Ha egyszer a vészhívó hangja megszólal és a hálót is a tartályba dobják, a kezelhetetlenné vált állat felett még kevesebb befolyásuk marad az alkalmazottaknak. Ezért tűnhet a szituáció „támadásnak” a gyakorlatlan megfigyelő számára.” – mondta Simmons.

Függetlenül attól, hogy a vészjelzés növelte „Tilikum” izgatottságát vagy sem, Dawn Brancheau a vízben volt, az volt a végzete, hogy egy Gyilkos bálna nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ember legyen a tartályában. „Elkapta és a mélybe húzta a nőt, akinek nem volt lehetősége kijutni a vízből.” – mondta Jonathan Smith, egykori idomár. „Én őszintén hiszem, hogy a Kardszárnyú delfinek elég okosak ahhoz, hogy tudják, mit tesznek. Ő pontosan tudta, hogy Dawn megpróbált a felszínre menekülni.” egy másik egykori idomár, Ventre egyetért ezzel az állítással. „Ha ki tudsz szabadulni egy ilyen helyzetből, az azért történik, mert ők úgy döntenek, hogy elengednek! Nem tudjuk pontosan, mi motiválta „Tilikum”-ot. Nem kétségtelen, hogy tisztában volt vele, hogy mit tesz. Megölte.”

A $laveWorld azt állítja, hogy elvégzik a tragédia legkörültekintőbb kivizsgálását. A sajtótájékoztató idején a felülvizsgálat még nem volt teljes, és az OSHA jelentése sem várható a nyár végénél korábbra. Egyelőre a $laveWorld nem kockáztat. Nem enged idomárokat a Kardszárnyúak tartályába, és „Tilikum”-mal minden érintkezés megszűnt. „Régebben nagyon szoros kapcsolatot ápoltunk „Tilikum”-mal, de most biztonságos távolságot tartunk vele szemben” – rta Flaherty Clark a $laveWorld blogján márciusban. „Tilikum” egykor rendszeres és szoros kapcsolatban volt idomárjaival a tisztítás és egyéb állattartási procedúrák során, most a kézi masszázst és a fogtisztítást is nagy nyomású vízsugár váltotta fel. A szerencsétlen rabszolga elszigeteltsége csak növekszik, további egyre hevesebb vitákat váltva ki a Kardszárnyú delfinek szórakoztatási célból való felhasználásáról.

Dawn Brancheau halála után, Jean-Michel Cousteau az Ocean Futures Society elnöke videó-nyilatkozatban közölte álláspontját: „Talán nekünk – mint emberi fajnak – sikerült kinőnünk azt a hibás beidegződést, hogy fogságban kell tartanunk vad, hatalmas, összetett társadalmi szerkezetben élő, intelligens állatokat, ahol viselkedésük nemcsak hogy természetellenes, de gyakorta válik kórossá. Minden bizonnyal megtanultunk már mindent tőlük és róluk, amit fogságban tartott fajtársaiktól meg lehetett.

Cousteau-nak igaza van. De függetlenül attól, hogy az eset hogyan befolyásolja a Kardszárnyú delfinek fogságban tartását, „Tilikum” sorsa sajnos valószínűleg beteljesedett, annak ellenére, hogy szorgalmazza a visszavadítását. „Keiko” a Free Willy sztárja széleskörű képzésben és felkészítésben részesül, mielőtt az izlandi vizekben leválasztott, felkészítő tartályába került volna, és újra megtanulta volna saját maga megfogni a táplálékát. Neki nem sikerült beilleszkednie egyetlen Kardszárnyú iskolába sem. Valamivel több, mint egy év múlva, a norvég vizeken meghalt, valószínűleg tüdőgyulladásban. Ken Balcomb még mindig úgy véli, hogy a legtöbb fogságban tartott Kardszárnyú delfint fel lehet készíteni a vadonba történő visszatérésre. Balcomb szerint nem tettek meg minden erőfeszítést arra vonatkozóan, hogy „Keiko” családját megtalálják, mielőtt „Keiko”-t Izlandra szállították volna, pedig ez a siker kulcsa. „Tilikum” pszichológiailag alapvetően sérült, ő már nem készíthető fel arra, hogy valaha visszatérhessen a vadonba.

De van egy másik lehetőség. „A Blackstone Group-nak javasoltuk, hogy építsenek ki a tengeren, lebegő parcellákat.” – mondta Naomi Rose, a Humane Society International tengeri emlős szakértője. „Tilikum”-nak több helyre van szüksége, több stimulációra, hogy eltereljék a figyelmét. Úgy vegetálni, ahogy azt őrá most kényszerítik, minimálisra redukált kapcsolattal az emberrel (aki fogva tartja egy apró betontartályban) – elfogadhatatlan.”

A $laveWorld képviseletében Fred Jacobs elutasította az ötletet. Amellett, hogy aggodalmára hivatkozik, mint kiragadni ’Tilikum”-ot a már megszokott környezetből, kitenni őt szennyezéseknek és betegségeknek, Jacobs folytatja „a $laveWorld-ben lévő állatok nagyon ritka kiváltságot jelentenek az emberek számára, hogy ezekkel a rendkívüli állatokkal kapcsolatba lépjenek és megtanulhassanak róluk valamit, ami által nagyobb tiszteletet mutatnak irántuk a jövőben. „Tilikum”-nak nagyon fontos szerepe van ebben.”

Függetlenül attól, hogy „Tilikum” ad-e még elő valaha mutatványokat, ő a $laveWorld legfontosabb tenyészhímje. 13 életképes borjút nemzett, és további kettő fog születni ezen a nyáron. Valószínűleg az a sorsa, hogy tartályban fog meghalni, ott ahol létének nagy részét töltötte. Ő már közel 30 éves, és ő az egyetlen hím Kardszárnyú, aki fogságban ilyen magas életkort ért el.

3.000 tengeri mérföld távolságban, Balcomb gyakran lát Kardszárnyú delfincsaládokat, amint megpihennek a Haro Strait-i kertje közelében. Összehangoltan, céltudatosan úsznak a sós, lucfenyő illatú levegőben. Az „L” csoport néven jegyzett társaságban van egy nagytermetű hím, L78, aki csak néhány évvel „Tilikum” után született. Balcomb több mint két évtizede követi a mozgását, tudja, hogy az anyja 1960 körül született és a bátyja mindig egymás közelében vannak. A tudós megállapította, hogy a család egészen Kaliforniáig is leúszik délre, lazacok után kutatva.

Az L78-as hím hátúszója büszkén és egyenesen áll, mint a kés, semmi hasonlóság nincs a szerencsétlen „Tilikum” lekonyult hátúszójához. Vadászik, ha megéhezik, kapcsolatba lép nőstényekkel, akikkel kialakul a szimpátia, és mindig népes családja közelében tartózkodik. Nem foglalkozik az emberekkel, ha valaki a közelükbe kajakozik, hogy megcsodálják, amint úsznak. L78-nak fogalma sincs „Tilikum” sorsáról, a mesterséges, ember-gyártotta világról.

De „Tilikum” 26 évvel ezelőtt ismerte L78 életét! Ő is tudta milyen az óceánban úszni a édesanyjával és családjával. És talán, csakis talán, az segít megmagyarázni, miért halt meg Dawn Brancheau.