Erwin Vermeulen tanulmánya
Prehisztorikus régészeti leletek bizonyítják, hogy Japánban a Jomon-időszak óta, (i. e. 12.000) fogyasztottak bálnát. Akkoriban feltételezhetően a partra vetődött bálnákból táplálkoztak, majd a legrégebbi leletek, amelyek még mindig nem ipari bálnavadászatra, hanem csak kézi szigonyokkal történő bálnavadászatról a XII. századból származnak. Az Edo-időszakban (1603-1867) már egyes területeken meghonosodott az iparág. A szervezett bálnavadászat beindulása a Wadda család nevéhez köthető, amely az 1600-as évek elején Taijiban kezdte meg tevékenységét, egy időben a holland és angol bálnavadászokkal a Spitzbergák térségében, 3 évszázaddal a baszkok után. Ahogy a baszkok, a japánok is tornyokból vagy a sziklás partról fürkészték a tengert. Éppen az egyik ilyen sziklás magaslatot használják a Sea Shepherd Öböl Őrei, hogy szemmel tartsák a taijii delfingyilkosok tevékenységét. Amint egy bálnát észrevettek, az egész falut mozgósították a vadászatra. A bálnát csónakokkal a sekély öbölbe kényszerítették, hálót vetettek rá, és kézi szigonnyal megszigonyozták.
Japán 1905-ben kezdte meg a modern kori, part menti bálnavadászatot. A kezdetekkor a norvégok biztosították a munkásokat, a felszerelést – köztük a robbanó szigonyokat, gyakorlott lövészeket, és az acélgőzhajókat. Hamarosan már 5 cég vadászta és dolgozta fel a bálnákat. Attól a naptól kezdve a bálnavadászat már csak a profitról szólt, semmi kapcsolata nem maradt az ősi hagyományokkal.
A norvégok segítségével és instrukcióival, a kibérelt vagy megvásárolt flottával, később az orosz bálnavadász-flotta megszerzésével, Japán önkényesen kiterjesztette saját vadászati területét a koreai felségvizekre.
A Nemzetek Szövetsége először 1925-ben fejezte ki aggodalmát a bálnák kontrollálatlan kizsákmányolása miatt, és követelt védelmi intézkedéseket. Ez nem volt nagy erőfeszítés a bálnák megmentésére, de ahhoz elegendő volt, hogy megállítsa a bálnaolaj csökkenő világpiaci árát. A Genfi Egyezmény 1931-ben adta ki a bálnavadászat szabályozását, de a betartatását figyelmen kívül hagyták 1934-ig, és főleg teljes mértékben ignorálta azt a két szuperhatalom: Japán és Németország.
Az úttörő bálnavadász nemzetek – Norvégia és Nagy Britannia által az Antarktiszi bálnavadászat olyannyira eredményes volt az 1910-es, 20-as és 30-as években, hogy azok bátran bevontak más nemzeteket is a mélytengeri bálnavadászatba. Nem pusztán a profitért, hanem katonai terjeszkedés céljából is. A náci Németország étkezési célú olaj kitermeléséért kezdte meg a bálnavadászatot. Arra kényszerítették az Unilever-t, melynek margaringyártási szektora fontos része volt a német iparnak, hogy tartsa azt az ágazatát Németországban, és kiépítették a bálnavadász-flottájukat. Megépültek a német bálnatestfeldolgozó-hajók, a Walter Rau és az Unitas.
Ahogy a bálnák száma a part menti vizekben csökkent, Japán szintén az Antarktisz térségében látta a megoldást. 1934-ben a Toyo Hogei K.K. Cég vette az Antarctic nevű norvég bálnatest-feldolgozó hajót, és átkeresztelték Tonan Maru-ra. Ugyanakkor megvásárolták a legújabb generációs bálnatest-feldolgozó hajók terveit – így kezdődött meg a japán Antarktiszi, mélytengeri bálnavadászat az 1935/36-os szezonban. A meggyilkolt és feldolgozott bálnatestekért mélyhűtőkamrákból álló hajókat küldtek, hogy szezon közben vissza tudják szállítani a bálnatesteket és minél hatékonyabban folytatódhasson a vadászat.
Világos, a mélytengeri bálnavadászat nem tekint évszázados múltra vissza és nem része a tradicionális japán kultúrának.
1937-ben, Londonban, az IWC (Nemzetközi Bálnavadászati Tanács) konferenciáján, amelyen a japán delegáció nem jelent meg, limitálták a mélytengeri bálnavadászatot, hogy megállítsák a Kék bálnák túl-vadászatát és visszasegítsék a fajt a kihalás széléről. Ekkor deklarálták a bálnavadászat szabályozásának nemzetközi egyezményét (International Agreement for the Regulation of Whaling). Csak néhány a határozat pontjai közül: tilos Kék bálnára vadászni a 70-dik szélességi fok alatt, a vadászat csak december 8. és március 7. között folytatható.
Az egyezmény elfogadása önkéntes alapon zajlott, és Japán egyszerűen ignorálta a 89 napos szezonhatárt is, a japán bálnavadász-flotta 125 napot töltött antarktiszi bálnamészárlással. A szezont rekord nyereséggel zárták, 45.010 bálna életét oltották ki!
1938-ban nemzetközi konferenciát szerveztek, a tengerek kizsákmányolásának megvitatása céljából. A náci Németország megtagadta, hogy bármiféle korlátozást vezessen be bálnavadászatában, míg Japán magát a részvételt is elutasította.
A nemzetek a bálnavadászat szabályozására vonatkozó nemzetközi egyezményt 1938-ban írták alá, melyben további korlátozásokat fogadtak el. A japán képviselő megjelent, de nem írta alá az egyezményt, hanem megkezdte a Hosszúszárnyú bálnák és a fiatal, kis termetű egyedek vadászatát, továbbá 5 héttel az engedélyezett szezonkezdés előtt megkezdte a mészárlást.
1939-ig Németország és Japán uralták a világ bálnavadászatának 30%-át!
Addig az évig, a japán bálnamészárlás 6 bálnatest-feldolgozó hajóval zajlott. Az első kivételével (norvég) mindegyiket Japánban újonnan építették. Hatalmas technológiai fejlesztéseket hajtottak végre, mint például a világ első dízel meghajtású bálnavadász-hajójának, a Seki Maru-nak a megérintését, amivel jelentősen megnövelték a bálnavadászati kapacitásukat. A második világháborúra való felkészülés idején a németek Japánból importálták a bálnaolajat, és mindkét nemzet háborús célokra használta fel azt.
Ezeknek a nemzeteknek nem volt minimum méretre vonatkozó standardjaik, szemben a norvégokkal, akik 1929-ben bevezették azt, és nem rendelkeztek semmiféle fajmegőrzési szabályozással sem. Hamarosan vérfürdővé változtatták a világot, emberek millióinak életét kioltva, hát miért foglalkoztak volna ezek a kormányok éppen a bálnák sorsával?
Minden erőfeszítés a bálnák mészárlásának redukálására vonatkozóan eredménytelennek bizonyult, ugyanis a náci Németország és az imperialista Japán elutasította az együttműködést.
Japán megtagadta, hogy aláírjon vagy elfogadjon bármiféle megállapodást, amelyek a minimális méreteket el nem érő fiatal egyedek és anyjuk mészárlási tilalmára vonatkozott, megtagadta, hogy olyan tárgyalásokon vegyen részt, amely legrégebbi és legközelebbi bálnavadászati területére – a Csendes-óceán északi részére vonatkozott.
Az 1930-as évek elején a bálnaolaj-termelés időnként olyan bőséges volt, hogy az ár az előállítási költségek alá zuhant. A norvégok és az angolok nem tudták nyereséges szinten tartani az iparágat, az egyezmény korlátozásainak figyelembe vételével.
Az ok, amiért Japán még a legkezdetlegesebb fajmegőrzési gyakorlatot is elutasította, a japán gazdaságnak a Kína és Oroszország között fekvő Mandzsúria 1931-es lerohanásához kellett a fedezetet előteremteni. Tehát éppúgy, ahogy nem aggodalmaskodott a japán kormány és hadsereg a Nanking (Mandzsúria fővárosa) elleni, 1937-ben kezdődött erőszak miatt, amiben több száz ezer kínai civil és fegyvertelen katona lemészárlásáért voltak felelősek – mindössze 6 hét leforgása alatt! a japán hadsereg által. Miért is törődtek volna többet a bálnák sorsával, akik csak táplálékforrást jelentettek számukra?
Az akkoriban az Antarktisz térségébe vezényelt bálnavadász-flottákat a Nippon Suisan Kabushiki Kaisha Company üzemeltette, amelynek fő részvényese a Manchurian Heavy Industries Corporation volt – a japán hadsereg első számú gazdasági és ipari bástyája Mandzsúriában. Japán devizához akart jutni azzal, hogy bálnaolajat értékesített Európában, Nagy-Britanniában és bálnahússal tápláltatta a japán fegyveres erőket.
A második világháború alatt a japán bálnavadászat a szigetország part menti vizeire korlátozódott, például a Bonin-szigetekre, azért, hogy táplálékkal lássa el a lakosságot, valamint olajjal a háztartásokat és hadsereget. Hadi ütközetekben majdnem az egész japán bálnavadász-flotta megsemmisült. A legtöbb bálnavadász hajót a hadsereg szolgálatába vezényelték, és a háború végére a bálnatest-feldolgozó hajók és a szigonyágyús hajók többsége el volt süllyesztve.
Az 1945. augusztus 14-i kapitulálás után Douglas McArthur – a kinevezett kormányzó – arra biztatta a japánokat, hogy kezdjék meg a bálnavadászatot ismét, hogy segítsenek az USA adófizető állampolgárainak és lássák el táplálékkal abból a japán lakosságot, ne kelljen az USA segélyeitől függeniük. A bálnahús tehát az éhező lakossághoz került, míg az USA a teljes olajmennyiségre igényt tartott.
Két 11.000 tonnás tartályhajót sietve átalakítottak bálnatest-feldolgozó hajóvá: Hashidate Maru és Nisshin Maru. Egy USA hadi tengerész tiszt és egy ausztrál megfigyelő is vett részt a háborút követő első expedíción. A megfigyelők feljegyezték, hogy a japán bálnavadász-flotta megszegte a szabályozásokat a hulladék-kezelési módszerével, ahogy a flotta gyorsabban gyilkolta a bálnákat, mint ahogy a testek feldolgozásával haladni tudtak.
Vissza az üzlethez!
A háború utáni helyreállításbán a bálnahús először lépett nemzeti szintű táplálékforrássá. 1947-ben a japán lakosság által fogyasztott húsmennyiség több mint 50%-át a bálnahús jelentette és hamarosan bevezették az iskolai étkeztetésbe is.
A bálnavadászat szabályozására vonatkozó nemzetközi egyezményt 1946-ban Washingtonban alkották meg, hogy „gondoskodjanak a bálnaállomány megkörzéséről, ami mellett azonban még lehetséges a bálnavadász-iparág fejlődése”. Az International Convention for the Regulation of Whaling – ICRW 1949-ben megalakította a Nemzetközi Bálnavadászati Tanácsot (International Whaling Commission . IWC) a part menti és a mélytengeri bálnavadászat szabályozásának alapelveivel. Japán 1951-ben csatlakozott az IWC-hez, azaz 1946 és 1951 közötti 6 évben, minden szabályozástól mentesen, a japán antarktiszi bálnamészárlásnak 3.119 Kék bálna, 5.292 Közönséges barázdásbálna, 76 Hosszúszárnyú bálna és 584 Ámbráscet esett áldozatául!
1949-ben új halászati törvény lépett életbe Japánban, ami megváltoztatta az irányítási rendszert, amiben az ipari és a pénzügy hatalmak kormányzati ellenőrzéssel irányították a halászati ágazatokat. Azonban 1962-ig a mélytengeri bálnavadászat zsákmányairól nem kellett jelentést készíteni és nem volt szükség kutatásra sem.
A történelem során a japán kormány soha nem tett semmit a bálnák érdekében. Mindig a bálnavadászati-iparág érdekeinek megfelelően jártak el. Az IWC japán delegációja az 1951-es csatlakozástól a 60-as évekig még csak nem is kormányzati hivatalnok volt, hanem a bálnavadász-cégek képviselője. Ezek a cégek addig akarták folytatni a bálnamészárlást, míg csak az egész iparág össze nem omlik.
A japán bálnavadász hajókon tartózkodó felügyelő soha nem merészkedett a feldolgozó fedélzetre. A mérések elvégzését kiadta más munkásoknak feladatként.
A japán bálnavadász-flotta által lemészárolt bálnák mérete éppen csak elérte a minimum méretet, de a tények azt mutatják, a méreten aluli bálnák méreteit egy kicsit kozmetikázták, hogy meggyilkolásuk legális lehessen.
A „Whales Research Institute”-t (Bálnakutató intézet) bálnavadász cégek alapították és finanszírozták. Részükről semmiféle fajmegőrzési intézkedésre nem lehetett számítani.
1951-ben a szövetségi hatalmakkal kötött békemegállapodás visszaadta Japán szuverenitását, amit a bálnavadász-flotta gyors növekedése követett. A japán kormány fejlesztési bankot alapított, hogy pénzelje a halászati iparág újjáépítését. A kölcsönök 50%-a egyenesen a bálnavadászati iparág támogatására irányult. A bálnamészárlás a kezdetektől egy masszívan támogatott iparág volt.
Hamar elérkezett az idő, amikor a japán bálnavadász-flotta elegendő járművel rendelkezett, hogy sikeresen teljesítse az antarktiszi bálnamészárlási kvótákat. Az volt az igazi katasztrófa a bálnák számára. Egyre sürgetőbbé vált csökkenteni a fogást, de akkoriban esélytelen volt.
1951-ben a 19.209 tonnás Tonan Maru is a bálnavadász-flotta állományába került, majd egy másik, a Nisshin Maru, amit vázlatok alapján építettek meg, ez az egyetlen bálnatest-feldolgozó hajó, amit a japánok a második világháború után építettek. A többit más nemzetektől vásárolták meg.
1956-ban az Olympic Challenger-t (bálnatest-feldolgozó hajó) a hajómágnás és törvényen kívüli bálnavadász Aristotle Onassistól vásárolták. Ez a személy és hirhedt hajója rendre ignorált minden szabályozást, ami a fajokra, és méretekre vonatkozott. Amikor a perui haditengerészet végül megállította és elkobozta a gazember hajóját, szankcionálásképpen az egész flottát eladták Japánnak! A bálnatest-feldolgozó hajót átnevezték Kyokuyo Maru II-re.
A dél-afrikai Abraham Larsen-t (bálnatest-feldolgozó hajó – azelőtt Empire Victory, még korábban Unitas) szintén Nisshin Maru-nak nevezték el.
Az 1946/47-es szezontól az 1953/54-esig Japán két feldolgozó hajót küldött a Déli-óceánra, hármat az 1954/55-ös és 1955/56-os szezonban, ötöt az 1956/57-es szezonban, hatot az 1957/58-astól az 1959/60-as szezonig, és hetet 1960/61-estől az 1964/65-ös szezonig.
1956 után a japán bálnavadász-flotta csak a már létező bálnavadászati expedíciók megvásárlásán keresztül jutott engedélyhez. Ez vezetett ahhoz, hogy a teljes európai bálnavadászat japán kézbe került. 1960-ban a Balaena, 1961-ben a Kosmos III, 1962-ben a Southern Venturer vált japán tulajdonná. De Japán még arra sem vette a fáradtságot, hogy elindítsa azokat, mindössze az megvásárlással járó 4%-os kvótát akarták. 1963-ban megvették a Southern Harvester-t kvótájával együtt, majd 1966-ban ki is selejtezték.
Japán 1951-ben csatlakozott az IWC-hez, 1953-tól 1960-ig elsősorban Hollandia volt az aki miatt az IWC fajmegőrzési kísérletei sorra kudarcba fulladtak. Amikor Hollandia 1962-ben újra csatlakozott a szervezethez, Japán birtokolta a teljes vadászati kvóta 33%-át, a legmagasabbat minden nemzet között, de még akkor is elutasították, hogy visszavonják az 1960-as vétó szavazatukat a Kék bálnák vadászatára vonatkozó csökkentett, február 1. és 14. közötti periódusra.
1963-ban Nagy-Britannia és Norvégia egyetértettek, hogy a bálnamészárlási kvótákat halaszthatatlan redukálni az iparág túléléséhez, katasztrofális javaslatot tettek 4.000 Kék bálna „egységre”. 1 Kék bálna „egység” = 1 Kék bálna = 2 Közönséges barázdásbálna = 2,5 (!) Hosszúszárnyú bálna = 6 Tőkebálna. Japán nem volt hajlandó kevesebbről tárgyalni, mint 10.000 Kék bálna „egység”, és végül zsarolással megkapták, amit akartak.
(Folytatás következik)