Paul Watson Kapitány kommentárja

Földnek nevezzük, de ha belegondolunk, sokkal inkább az óceánok bolygója, ahol élünk.
Ha a világűrből nézzük, nem látunk mesterséges határokat, csak egyetlen bolygót.
Minden mindennel összefügg, ha egy faj állománya csökken, azzal mi magunk is károsodunk.

Felmerült, hogy az „idegen” (külföldi, nyugati) nyomás negatív hatással lenne a taijii delfinmészárlásra. Egyes vélemények szerint ez japán probléma, amire a japánoknak kell megoldást találniuk.

Nem értek egyet. A DELFINEK NEM A JAPÁNOK TULAJDONAI!

Talán
a bikaviadalok ellen csak a spanyolok –
a cápauszony-vadászat ellen csak a kínaiak –
a kanadai fókavadászat ellen csak a kanadaiak léphetnének fel?

A kanadai kormány felháborodott, amikor az elmúlt 2 évtizedben a külföldiek is bekapcsolódtak a kanadai fókavadászat elleni demonstrációkba. Azelőtt kizárólag kanadaiak protestáltak a fókavadászat ellen. Brian Davis a hatvanas években kezdte, majd Peter Lust a hetvenes évek elején, én a hetvenes évek közepén csatlakoztunk. 1964-től 1977-ig a kanadai kormány egyszerűen ignorálta a kanadaiak tiltakozásait. Aztán 1977-ben Brigitte Bardot-ot a jégtáblák közé, a mészárlás helyszínére vittem és a mozgalom megindult.

A kanadai miniszterelnök, Pierre Trudeau fel volt háborodva ezen a külföldi beavatkozáson, de míg korábban a mi megkeresésünket mindig figyelmen kívül hagyta, Brigitte Bardotnak válaszolt. Hirtelen a kanadai fókamészárlás nemzetközi problémává vált, és Kanada körül forrósodni kezdett a levegő.

A nemzetközi média érdeklődése és a világméretű demonstrációk nélkül semmit sem értünk volna el. Kanada több levelet kapott a fókamészárlás elleni tiltakozás jeléül, mint ahány kanadai állampolgár él az országban, és mint kanadai, örültem minden egyes „idegen” levélnek, demonstrációnak és beavatkozásnak.

És végül, az Európai Parlament reagált az európai nyomásra, és kitiltotta a fókatermékeket Európából. Ez volt az a lépés, amivel gyakorlatilag tönkretettük a kanadai fókatermékek exportját.

Egyetlen – halászattal, bálnákkal, delfinekkel kapcsolatos – környezetvédelmi jogszabály sem született Japánban külföldi nyomás nélkül. Felléptünk a japán sodródó hálós és végtelenített hálós halászat ellen, a nemzetközi tilalomnak végül Japánnak is alá kellett vetni magát. Harcoltunk a japán bálnamészárlás ellen, korábban az átlag japán állampolgárok nem tudtak semmit arról, hogy mi zajlik a Déli-óceánon, mostanra már mindannyian tisztában vannak vele. A vita nyilvánosságot gerjeszt, a nyilvánosság tudatosságot teremt, a tudatosság pedig politikai nyomást generál, belföldit és külföldit egyaránt.

A ferociousiak nem fognak véget vetni a Gömbölyűfejű hosszúszárnyú delfinek mészárlásának, a japánok sem fognak maguk véget vetni a taijii delfinmészárlásnak, a namíbiaiak sem fejezik be a fókamészárlást, ahogy a kínaiak sem vetnek véget a cápauszony-vadászatnak.

Vajon azok, akik azt akarják, hogy befejeződjön a delfinmészárlás, akarnák-e hogy mi elhagyjuk Taijit és foglalkozzunk „saját” dolgainkkal?
Én még hiszek abban, hogy meg tudjuk menteni a delfineket a könyörtelen japán delfingyilkosoktól, vagy bárki mástól, aki le akarja őket mészárolni. Ez a mi ügyünk! Ez mindenkinek közös ügye!

Tekintsünk vissza 1978-ra, Iki-szigetre, Katsumoto faluba, ahol Dexter Cate (USA állampolgár) a dombtetőről figyelte az eseményeket.
A sekély öbölben, a helyi delfingyilkosok kifeszített hálókkal több száz delfint ejtettek csapdába, hogy belőlük hamarosan műtrágyát és sertéstakarmányt állítsanak elő. A munkások csak a dolgukat végezték, mondta Cate. „Ők nem találták aggályosnak a gyilkolást, de én igen. Tudtam, tennem kell valamit.”

Tehát egy viharos februári éjszakán, Cate az öbölbe evezett egy felfújható kajakkal. „Kibontottam három hálót, az utolsó túl szoros volt, azt el kellett vágnom. De ezzel a munkám még nem ért véget, az ijedt, zavarodott, a véres vízben agonizáló delfinek egyszerűen nem találták az utat a tenger felé. Bemásztam a vízbe és megpróbáltam irányítani őket. Egész éjjel velük maradtam, segítettem nekik visszajutni a tengerbe.”

Reggelre több mint 200 delfint szabadított ki. Amikor a delfingyilkosok visszatértek hálóikhoz, őrjöngtek. Cate 3 hónapot töltött börtönben, várva a tárgyalásra. Végül bűnösnek találták „gazdasági tevékenység erőszakos akadályozásában”, felfüggesztett 6 hónapos börtönre ítélték, és haza deportálták Hawaii-ra.

Dexter Cate az USA bázisú Fund for Animals szervezetnél dolgozott, ezt megelőzően velem alapította meg a Greenpeace-t Hawaii-n. Azt mondta: nagyon fontos, hogy az emberek felismerjék a valódi összefüggéseket, ez nem a halászok / delfinek és nem az USA és Japán konfliktusa. Ez nem más, mint hogyan mi egyének viszonyulunk a környezethez. Kihasználjuk bolygónk természeti erőforrásait. Ha nem változtatunk hozzáállásunkon, búcsút mondhatunk unokáink jövőjének!

Dexter akciói mellett Hardy Jones drámai felvételeket készített a mészárlás helyszínén, és a delfinmészárlást a nemzetközi és a japán közvélemény elé tárta. Ennek ellenére, Dextert azzal vádolták, hogy nemkívánatos idegen, és meghurcolták Iki-szgeten, mint aki gonosz szellemként el akarja rabolni a delfineket a bátor japán halászok elől.

Legközelebb Patrick Wall, 1981-ben szabadított ki beűzött és hálókkal elzárt delfineket, ő is börtönbe került. 1982-ben mentem Iki-szigetre, ahol köszönhetően Cate, Wall és Jones együttes erőfeszítéseinek, el tudtuk érni, hogy ott véget vessenek a delfinmészárlásnak.

Annak az évnek a különlegessége: az önkénteseim egyike Mina Fukada az Air France-nál dolgozó japán stewardess volt. Ő tolmácsolt. Amikor megérkezett, a rendőrség azonnal bevitte és vallatta. De a Mika közölte velük, hogy foglalkozzanak saját dolgukkal. Azt mondta később, hogy ő csak azért tudott részt venni a missziónkban, mert már Franciaországban élt, és ignorálhatta a családja és munkahelye elleni fenyegetéseket.

A valóság az, hogy a japán rendszerben nehéz következmények nélkül tenni bármit. Ezért takarják el a legénységünk japán tagjai arcukat, kivéve a már külföldön élő japán önkéntesek.

1975-ben, amikor Eugene Smith fotóssal dolgoztam, hogy segítsek bemutatni drámai felvételeit a minamatai (legnagyobb japán vegyi baleset) higanymérgezés következményeiről, segítettem megszervezni David Garrick-kel és Taeko Miwa-val Kanada-szerte a kiállításait. Smith nem volt japán, de a világ elé tárta a minamatai katasztrófa történetét. Addig a japán kormány nem igazán tett semmit az áldozatok érdekében, de Smith leleplező akciója miatt mégis rákényszerültek, hogy segítsék a károsultakat. Közölték vele, hogy nemkívánatos Japánban, majd japán vegyi munkások megtámadták, súlyos sérülései hozzájárultak korai halálához.

Ha nem lett volna Eugene Smith és felesége Eileen, a minamatai horror a szőnyeg alá söpörve maradt és feledésbe merült volna.

2003-ban a kanadai Brooke MacDonald-ot a 2002/03-as Antarktiszi Bálnavédelmi kampányunk fotós önkéntesét küldtem Taijiba. „Tudasd, mi történik ott!” – kértem tőle.

És felvételei napokon belül bejárták a világot, amelyeket egy akadálymentes magaslatról készített a taiijii horror-öböl fölötti domboldalról. Azok a fotó és videó felvételek a legjobb dokumentációk, amik valaha készültek Taijiban, mert azóta különböző akadályokat építettek a horror-öböl köré. Ahogy megláttam a fotókat, azonnal önkénteseket küldtem és Richard O’Barry csatlakozott hozzánk. Allison Lance és Alex Cornelissen elvágták a hálókat és 15 delfint kiszabadítottak. Letartóztatták őket és 4 hetet töltöttek börtönben,majd 8.500 USD óvadék ellenében szabadultak.

A tokiói ügyvéd, akit a védelmükkel bíztunk meg, megdöbbent, amikor meghallotta, mi is zajlik valójában Taijiban, és nagyon nyersen azt mondta: „Csodálom a szenvedélyüket, de ez az amit egy japán soha nem tesz meg.” Visszakérdeztem, miért? „Mert a status quo merőben szokatlan kihívás Japánban.” Viccesen azt mondtam, Miyamoto Musashi megtette, hivatkozva a XVII. század legendás japán szamuráj hősére. Mosolyogva azt mondta „És ez az, amiért Musashi olyan különleges hős a szemünkben.”

És Richard O’Barry felismerte, milyen nehéz lenne az öbölbe zárt delfinek kiszabadítása, ha a bebörtönzésekkel ezeket az akciókat a japán rendőrség könnyedén elfojthatja, és azzal a taijii horror végérvényesen elzáródna a nemzetközi közvélemény elől. Az új stratégia a mészárlás megfigyelése és dokumentálása lett. Richard O’Barry teamje Louis Psihoyos-sal elkészítette az Oscar-díjas „Az Öböl / The Cove” dokumentumfilmet.

Azt a filmet nyugatiak készítették, de a japán kormány kétségtelenül tudomásul vette tartalmát, különösen, amikor Oscar-díjra nominálták, és megnyerte azt. Vonakodva, de úgy döntöttünk, hogy tartózkodunk a további delfinkiszabadításoktól, és Ric módszerét alkalmazzuk. Hisszük, hogy ez a stratégia működőképes, de nem egyik napról a másikra vet véget a mészárlásnak, ezért is hívjuk „Végtelen Türelem” Hadműveletnek.

Tehát követve a „The Cove / Az Öböl” sikerét, a Sea Shepherd visszatért Taijiba, hogy Ric úttörő stratégiáját követve, folytassa a delfinek védelmét. Megfigyelünk és dokumentálunk, a korlátozott japán törvények keretein belül.

De hozzátettünk valamit, amire nem volt példa korábban, ez pedig az, hogy a teamünk nap mint nap, napkelte előtt-től, napnyugta utánig folyamatosan jelen van, dokumentálja és figyeli a delfingyilkosok minden mozdulatát.

Vajon az Öböl Őrei népszerűtlenek a japán delfingyilkosok körében? Nyilvánvalóan azok.

Nagyon csalódottak lennénk, ha nem azok lennének!

Arra számítunk, hogy a delfingyilkosok és támogatóik démonizálnak minket. Nem várjuk el szövetségeseinktől, hogy reagáljanak erre a démonizálásra.

Nem emelünk ki egyetlen csoportot sem. Nem teszem lehetővé a delfingyilkosoknak és támogatóiknak, hogy megbontsák a Sea Shepherd egységét.

De ki kell emelnem egy kritikát, anélkül, hogy nevesítenék, „neki nincs joga vezetni az Öböl Őreit, mert ő még soha nem volt Taijiban.”

Nem vagyok benne biztos, mért került ez nyilvánosságra, de tény, hogy én soha nem voltam és nem vagyok az Öböl Őreinek vezetője. Az ok, amiért én soha nem voltam Taijiban, mert a japán kormány nem engedte meg nekem azt, de voltam Iki-szigeten, ahol láttam a mészárlást és részese voltam, hogy ott véget vetettek delfinmészárlásnak. Az Öböl Őreinek jelenlegi vezetője Melissa Seghal, aki tökéletesen alkalmas a feladatra. Szenvedélyes, elkötelezett, higgadt, tapasztalt és hatékony. Azt hiszem, kicsit hím-soviniszták azok a kritikák, akik ignorálják vagy megtagadják a női vezetést, csak azért mert nem tűrik a női vezetőt maguk fölött.

Nekem nem kell felszólítani az Öböl Őreit semmire Taijiban, Melissa Sehgal megteszi.

A Sea Shepherd Öböl Őrei:
1, Az Öböl Őrei addig nem hagyják el Taijit, amíg a mészárlásnak véget nem vetnek.
2, Az Öböl Őrei fókuszálnak elsődleges célunkra, a mészárlás befejezésére.
3, Az Öböl Őrei együttműködnek minden szervezettel, amely ellenzi a delfinmészárlást, legyen az külföldi vagy japán.
4, Ha bármely szervezet szeretne elhatárolódni az Öböl őreitől, tudomásul vesszük, minden komment nélkül.
5, Az Öböl Őrei továbbra is a japán törvényes keretek között tevékenykednek.
6, Az Öböl Őrei üdvözlik és bátorítják minden japán állampolgár részvételét.
7, Végezetül, és legfontosabbként, az Öböl Őrei soha nem hagyják magukra a horror igazi áldozatait, az ártatlan delfineket, akiket egy maréknyi csoport tagjai kegyetlenül lemészárolnak és azzal szégyent hoznak az egész japán nemzetre!

Dolphin Project, Earth Island, Save Japan’s Dolphins, Surfer for Cetaceans és FLIPPER. Kívánunk minden jelenlévő csoportnak és tagjaiknak sok sikert és nagyra értékeljük mindazt, amit tettek és tesznek a delfinek védelméért.

Az ökoszisztéma ereje annak sokszínűségében és kölcsönös függőségében alapul. Ez a törvényszerűség az ökológiai és társadalmi mozgalmakban azonos. Sokszínűség és kölcsönös függőség.
A taktikák, stratégiák, vélemények, perspektívák és a képzelőerő sokszínűsége. Kapcsolatban kell lennünk egymással, hogy elérjük a sikert, ahogy Musashi a legendás szamuráj írta: „Kettős kettős út a toll és a kard hatalma. Oktatás és konfrontáció.”